A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának hangversenye
2012. január 13.
Budapesti Olasz Kultúrintézet
A RÁDIÓZENEKAR az Olasz Intézetben tartotta első hangversenytermi közös fellépését új vezető karmesterével, VAJDA GERGELY-lyel. A műsoron kortárs, 20. századi klasszikus és romantikus művek szerepeltek, s így a program bizonyos fokig a zeneszerző-karmester névjegyéül is szolgált. A minden tekintetben sokszínű műsorból egyébként éppen a szimfónia műfaja hiányzott – talán azzal az üzenettel, hogy az egész program volt szimfóniaként, szimfonikus szvitként felfogható.
A koncertet Vidovszky László Romantikus olvasmányok, no. 2 című háromtételes kompozíciója nyitotta. A darab 2-es sorszáma arra utal, hogy egy kamaramű zenekari átiratáról van szó; maga a cím pedig nem Victor Hugo regényeire, hanem arra, hogy a szerző egyes romantikus zeneszerzőknek a harmonikus és a lineáris gondolkodás egyensúlyának megteremtésére tett erőfeszítéseit óhajtotta újragondolni, illetve ezt az egyensúlyt a maga módján megteremteni. A darab első hallásra sajátos tömörségével és ökonómiájával, az anyag szavakba nehezen foglalható nemességével ragadott meg. No meg szokatlan formájával: azzal, hogy a három tétel közül a harmadik az első megismétlése, azt szemléltetendő, hogy kétszer a zenében sem léphetünk ugyanabba a folyóba, hogy ugyanaz az A anyag mást jelent számunkra első hallásra, a csendet megtörve, mint másodikra, valamiféle B részt követően. Ennek megfelelően a két anyag természete alapvetően különbözött egymástól: a nyitó-záró tétel szikár, disszonáns akkordpárhuzamokat soroló, hosszú generálpauzákkal szaggatott világával a II. tétel folyamatos szín-, dallam- és harmóniagomolygása, valamiféle „szép zene” állt ellentétben.
Vajda Gergely vezénylésének, vagy pontosabb, ha így írom: zenélésének koncentrált, fegyelmezett, üresjáratokat nem ismerő természete a Vidovszky-mű esetében is világosan felismerhető volt; a „klasszikus” repertoár darabjainak előadásában azonban egyenesen meghatározó erényként tűnt föl. A második szám pedig éppen a versenymű-repertoár egyik csúcspontja, a – kései, e-moll – Mendelssohn-hegedűverseny volt. A darab szólistájaként a zenekar koncertmestere, a sokoldalú OLÁH VILMOS lépett a pódiumra. Különös, ellentmondásos élmény volt ez az előadás: mintha a magánszólamot egy kamarazenész, nem pedig tőről metszett szólista játszotta volna, olyan hegedűs, akinek a hangminőségébe és -volumenébe nincs belekódolva, hogy egy teljes szimfonikus zenekar játszik mögötte, de a maga szólamát hallatlanul érzékenyen, cizelláltan, kristálytiszta hangon és a legtisztább zenei eszközökkel szólaltatja meg. Néhányszor az volt az érzésem: Oláh már-már félénken játszik, és játéka sietőssé válik, ám a lassú tétel ragyogóan kibontakozó kantilénájával bőven kárpótolta a hallgatót azokért a pillanatokért. Mindezzel egy fegyelmezetten és precízen játszó, ugyanakkor csiszolt és gömbölyű, szeretnivaló hangzást produkáló zenekar állt szemben – vagy, stílszerűen: versenyben -, amelyet a szebbnél szebb szólópillanatokon túl – bársonyos timpanitremoló, érzékien szép oboaszóló, a II. tételre rávezető fagottremeklés – elsősorban a karmesterre való igen erős „ráhangoltságáért” kell megdicsérnünk. No persze, ilyen kevés közös munka után ez mindkét felet magasra minősíti. A zárótételben azután, amelynek tempója igen lendületes, talán egy hajszállal az ideálisnál is gyorsabb volt, a vonósoknak is volt alkalmuk megmutatni technikai felkészültségüket a virtuóz szakaszok, gyöngyöző futamok makulátlan megszólaltatásával.
A szünet után a hangverseny még elidőzött egy keveset a korai német romantika világában egy másik tündéri darabbal, Weber Oberonjának nyitányával. A sejtelmesen előgomolygó kezdettől az energikus befejezésig rendkívül meggyőző, biztos kézzel formált előadást hallottunk, Vajda nyugalmának szinte materiális kiáramlása adott neki klasszikus egyensúlyt.
Majd következett a zárószám, egyszersmind a legnagyobb feladat a zenekar számára: Stravinsky második,1919-es tűzmadár-szvitje. Ez pedig fényesen bizonyította e zenekar-karnagy kombináció figyelemre méltó kvalitásait az örvendetesen erős budapesti mezőnyben. Rendkívül gondosan megformált, kifejezetten megrázó szépségű pillanatokkal szolgáló, sőt katartikus előadást hallottunk, fantasztikus szólókkal, a legélesebb, megvilágító erejű kontrasztokkal a színek, a dinamika tekintetében csakúgy, mint drámai szempontból. A hallgatóság a zeneirodalom legvarázslatosabb pillanatai közé tartozó Bölcsődaltól a finálé pörölycsapásaiig, az első pillanattól az utolsóig izgalmas és feszültséggel teli perceket élt át, a zenei élmény teljességében részesült. Nagyszerű bemutatkozás volt. (Január 13. – Olasz Intézet. Rendező: Magyar Rádió)
MALINA JÁNOS