Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
2012. március 7.
Francia zenekari programot hallottunk az ANTAL MÁTYÁS vezényelte RÁDIÓZENEKAR-tól a Művészetek Palotájában. A hangverseny ismét fényesen igazolta, hogy a Nemzeti Énekkar karigazgatója egyszersmind vérbeli zenekari karmester is. A műsoron Ravel Spanyol rapszódiája és G-dúr zongoraversenye, illetve Saint-Saëns 3., c‑moll szimfóniája („Orgonaszimfónia”) szerepelt.
A nyitány szerepét játszó négytételes Ravel-rapszódia máris bizonyította a zenekar tartósan kitűnő állapotát; a dús, izgalmas partitúra mintegy nyitott könyvként revelálódott a hallgatóság előtt, minden hang, minden szín és karakter a helyén volt. De a Malagueña visszafojtott feszültségei vagy az Habanera titokzatos vágyakozásai is manifesztálódtak. Egészében véve azonban úgy éreztem, hogy ebben a darabban mégis több volt a józanság és kevesebb az eksztázis az ideálisnál.
Más módon hagyott hátra némi kielégületlenséget maga után a G-dúr zongoraverseny. A még színesebb, még áttetszőbb zenekari szövet megszólaltatását a zenekar továbbra is a legmagasabb színvonalon abszolválta, és a karmester hallatlanul gondos, intenzív, kifejező dirigálásának ökonómiája és a zenekarral szembeni előzékenysége is szembetűnő volt. A szólista, a fiatal BALOG JÓZSEF azonban nem volt egészen egyenrangú partnerük. Technikai értelemben semmifajta kívánnivalót nem hagyott ugyan maga után a játéka, zenei minőség és intenzitás tekintetében azonban annál inkább. Balogot mintha kevéssé foglalkoztatná a zongorahang minősége: tud könnyedén játszani, ám a hang nem elég tömör – énekes hasonlattal: markírozásszerű -, a billentés nem elég intenzív ahhoz, hogy a lecsengésnek is „teste” legyen. Mindez elsősorban a zongoraszólóval kezdődő lassú tételben vált zavaróvá, melynek világszép, fantáziaszerű és kitárulkozó dallamát a zongora kezdetben egyedül intonálja. Ravel azt írta egyszer, hogy „csaknem belehalt” ennek a dallamnak a kidolgozásába – nos, ebben az előadásban ennek nem sok jelét észleltük. Balog halványan, érzékiségtől mentesen, mondjuk ki: unalmasan adta elő, s ezt nem feledtethették a zárótétel mégannyira könnyed és virtuóz futamai sem.
Semmifajta hiányérzetet nem hagyott viszont maga után Saint-Saëns szimfóniájának, egyik főművének az előadása. (A műben fontos szerephez jutó orgonaszólamot FASSANG LÁSZLÓ játszotta.) Ami Antal Mátyás számára annyira testhezálló, az a közmondásos latin világosság, amely kétségkívül megtalálható a darabban – a főtéma félreismerhetetlen mendelssohnos jellege és az alkalmazott liszti variációs technikák ellenére. Saint-Saënsban valóban erős közös vonás Mendelssohnnal a derűs kiegyensúlyozottság, ami annak ellenére átjárja a művet, hogy – az orgona alkalmazásának is köszönhetően – a III. szimfóniában úgyszólván az égbe tornyosuló, monumentális hangzású pillanatokkal találkozunk.
Antal vezénylése nyomán a darab mindvégig érdekfeszítően, a benyomások frissességét megőrizve szólalt meg; világos összefüggések, szellemesség és gördülékenység jellemezte az előadást. A különösen szépen sikerült vagy valamiképpen izgalmas zenei pillanatokból szemezgetve felidézhetjük a főtéma lendületét és tartását, az orgona és a zenekar színeinek finom érzékenységgel történő szembeállítását a Poco adagióban, az azt követő gyors tétel szellemes-érdekfeszítő-gördülékeny előadását Mali Emese remek zongoraszólóival, a Maestoso megkapó líraiságát és Horváth Béla gyönyörű oboaszólóját, végül pedig a szimfónia pregnáns ritmusokkal telített betetőzését. (Március 7. – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Magyar Rádió)
/MALINA JÁNOS/