Bogányi, Vajda, MR Szimfonikusok
1972-ben, amikor a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola első éves diákjaként napi rendszerességű koncertjáró életemet megkezdtem, a Zeneakadémia második emeleti karzatának minden esti látogatójaként hamarosan a Rádiózenekarral is megismerkedtem. Különös arra gondolni, hogy az együttes akkor csak huszonkilenc éves volt. Azóta eltelt negyvenegy esztendő, és a zenekar hetven éves lett. Ez elég csinos évforduló ahhoz, hogy megünnepeljék, s ezt is tették. A ma már MR Szimfonikusok névre hallgató társulat elődjét Dohnányi Ernő alapította, s ő is vezényelte a muzsikusokat a Magyar Művelődés Házában (a mai Erkel Színházban) a bemutatkozó koncerten, 1943. október 7-én. Kézenfekvő ötlet a remake-ek korában, hogy a hetvenedik évfordulón a legelső hangverseny műsorát kell megismételni. A zenekar a jelenlegi vezetőkarmester, Vajda Gergely irányításával újrajátszotta a régi programot a Müpa Bartók-termében. Liszt (Les préludes), Chopin (f-moll zongoraverseny), Dohnányi (Szimfonikus percek), Csajkovszkij (5. szimfónia). Változatos menü, a szimfonikus zenekari repertoár két legfontosabb századából, a 19.-ből és a 20.-ból, van benne nyitány (mert a Les préludes tudvalevőleg nyitány vagy legalábbis előjáték – az örökkévalósághoz), versenymű, szimfónia, és a sok mutatós tétel a sok remek szólóval igazi jutalomjáték lehetőségét kínálja a tagoknak. Minden zenekar individuumokból áll (nagy baj, ha nem így van), s ezúttal az individuumok éppúgy tündökölhettek, mint a kollektíva.
Az említett negyvenegy év, melynek során a Rádiózenekart nap mint nap hallgattam, megmutatta, hogy ez az együttes nem született burokban. Sújtották megpróbáltatások, kellett „karcsúsodnia”, olykor megkérdőjelezték a létjogosultságát (e helyről kérem: ezt többé ne tegye senki, a magyar zenekultúrának múlhatatlan szüksége van a közszolgálati rádió kiváló zenekarára), voltak hullámhegyei és hullámvölgyei, egyes karmesterekkel a hosszú kapcsolat a vége felé néha fásultságba-szürkeségbe fúlt. Mindezeket mérlegelve örömmel ismétlem meg, amit az előző évad során többször elmondtam-leírtam, de most, az ünnepi alkalomból kiváltképp fontos hangsúlyozni: jelenleg jó kezekben van a zenekar. Vajda Gergely hiteles művész és született muzsikus – minden mozdulata, minden szemvillanása erről tanúskodik. Művész-egzisztenciájának többvetületű, összetett mivolta – a klarinétos, a zeneszerző és a karmester perszonáluniója – pedig remek tőke, melynek kamatait a zenekarral való közös munkában üdvösen lehet nap mint nap a szó legjobb értelmében aprópénzre váltani.
Vajda váltja is. Vonzó tartás jellemezte a zenélést a Les préludes-ben: fegyelmezett ritmus, kontrollált hangzás, világos körvonalak. Szép színekre, igényes hangszeres megmozdulásokra lehettünk figyelmesek: klarinétot és hárfát, kürtöket és csellókat említhet a kritikus. Áradó dallamosság, szenvedély és líra egymást kiegyensúlyozó hatása jellemezte az előadást. Bogányi Gergely játékmódja Chopin f-moll zongoraversenyében emlékezetembe idézte a bécsi klasszikától örökölt hölgykoncert fogalmát: nehéz pár szóval körvonalazni, mit értettek ezen, talán leghelyesebb, ha úgy fogalmazunk, hogy technikailag könnyebb, hangvételben szelídebb versenyműveket. Technikailag könnyűnek persze egy pillanatig sem tarthatjuk az f-moll koncertet, Bogányi ujjai alatt ezúttal mégis volt benne valami nemesen és vonzón feminin jelleg. Erre utaltak a diszkantban megszólaló kristálypianók, ezt jelezte a mérsékelt hangadás, a dallamok hajlékony rugalmassága, a sok szelíd legato, a zene lélegeztetése – és persze mindenekfelett az, hogy a zongoraművész értelmezésében a magánszólam ezúttal nem reprezentatívan uralkodott a zenekar felett, inkább visszafogottan párbeszédet folytatott a vonósokkal. Bogányi még a finálé kódájában sem játszott nagy hangon, inkább finoman mérsékelte a dinamikát.
Dohnányi Szimfonikus percei egyfelől, mint jeleztem, a jutalomjáték lehetőségét kínálták a sok sziporkázó szólóval és kamarazenei részlettel, másfelől az elegáns, zsánerszerű tételek úgy hatottak, mint öt remek ráadásszám. Csak az változott, mikor mi a hatáselem: az ábrándos angolkürt-monológok és a széles-érzelmes vonós dallamok (2. és 4. tétel), az aszimmetrikus ritmusok érzéki fűszere és a rézfúvók szándékolt vaskossága (3. tétel), vagy a szinkopált ritmika fölött a vonósok és a fafúvók vérpezsdítő perpetuum mobile virtuozitása (5. tétel). Végül Csajkovszkij 5. szimfóniájában Vajda Gergely legfőbb erényének az egyensúlyteremtés mutatkozott: a hibátlan arányokkal felépített előadásban sikerült úgy megvalósítani minden fokozást, úgy érni el a tetőpontokat, úgy zengetni meg a szimfonikus együttes telt tuttijait, úgy hangsúlyozni és úgy adagolni a pátoszt, hogy egyszer se tévedjünk túlzásokba, egyszer se veszítse el a muzsikálás azt a hitelét, amelyet a romantikus tartalomhoz kerettel szolgáló klasszikus forma ad ennek a műnek. Erős, hatásos, de a mértéket soha el nem vétő Csajkovszkij-tolmácsolás koronázta meg az MR Szimfonikusok és Vajda Gergely ünnepi teljesítményét.