Papiruszportál 2012. december 3.
Lehotka Ildikó kritikája
2012. november 23., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Két Beethoven- és egy Sztravinszkij-mű hangzott el a Művészetek Palotája Nemzeti Hangversenyteremben november 23-án, az MR Szimfonikusok Beethoven Plusz bérletsorozatában.
Két balettzene és egy versenymű, két klasszikus stílusú darab és egy XX. századi szólalt meg, ez utóbbi különösen jó előadásban, Vajda Gergely vezényletével.
A Salvatore Vigano rendelésére írt balettzene, a Prométheusz teremtményei 16 számból és egy nyitányból áll, ebből szinte csak a korszaknak megfelelően szonátaformájú nyitányt játsszák. A Rádiózenekar rendkívül jól tolmácsolta az op. 43-as mű nyitányát, tele energiával, frissességgel, nagyon tetszett a mű pezsgése, a jól elhelyezett hangsúlyok (helyenként a mendelssohni tündérzenét becsempészve), a fafúvósok fűszerezése is nagyszerű volt. Ritka, mikor a koncertet nyitó darab ennyire jól eltalált, az izgalom nem teszi félénkké, bátortalanná a játékot. A jól megtervezett és kivitelezett dinamikai megoldások vitték előre a nyitányt, a csendesebb részek énekeltek, egyetlen kifogásunk a hegedűk helyenkénti pontatlansága lehet.
Beethoven D-dúr hegedűversenye (op. 61.) nagyon népszerű a zenekedvelők körében, a szólisták is szívesen műsorra tűzik. Sok felvétel létezik sokféle zenei minőséggel, így a hallgatónak van összehasonlítási alapja a különféle előadási módokról, a múlt század romantikus felfogásától kezdve a manapság oly divatos és izgalmas, a végletekig lecsupaszított játékig. A közelmúltban is hallhattunk nagy hegedűsegyéniségeket, Zukermant említeném meg, és Baráti Kristófot, de Vadim Repin is játszotta a versenyművet. Ez alkalommal a Szigeti József Nemzetközi Hegedűverseny egyetlen magyar döntőse, a Junior Prima díjas Kállai Ernő játszotta az éterien szép első tételű hegedűversenyt. Előadása kellemes volt, tisztán játszott, néhány ígéretes pillanatot is felfedezhettünk játékában. Kissé a romantikus iskolához közelítő megoldásai érdekesek voltak, helyenként azonban nem illettek a folyamatba. A tempótartás helyenkénti nem kellő feszességét (különösen az első tételben) Kállai lámpalázának számlájára lehet írni. Tetszett a virtusos kadencia, a lassú tétel lágysága, a tételzárást megelőző drámai szakasz előtti rész. A rondó vehemenciája néha kevésnek tűnt, az óriási rácsúszás a tétel elején nem illett a karakterbe. Kállai játéka ígéretesnek tűnt, talán egy másik, romantikus versenyműben jobban meg tudta volna mutatni, ezt igazolta számomra a nagy tapsot megköszönő művész Bach-tétel ráadása is.
Vajda Gergely már vezényelt Sztravinszkij-darabot a Rádiózenekar élén, akkor A tűzmadár szólalt meg, most az ősbemutatón hatalmas megbotránkoztatást keltő Tavaszi áldozat (mely A tűzmadár után született). Aki ismeri a kétrészes művet, tudja, hogy hihetetlen precizitás – karmesteré és hangszeres zenészé egyaránt – szükségeltetik az előadáshoz. A Nizsinszkij felkérésére született zenekari anyag bonyolult, a ritmika fantasztikus, a hangszerelés felülmúlhatatlan, a hangulatok megjelenítése, a feszültségkeltés a mai napig lenyűgözi a hallgatót. Nagyon tetszett a kvartok ágálása, a vonósok zizegése, a fafúvósok kifejező, rövid szólói, egyáltalán, ahogy a karmester a művet megfogta. Nem ült le a mű vége, bár ez más előadásokban megtörténik. A zenekar Vajda irányításával képes volt megmutatni a darabban rejlő hihetetlen erőt, a barbár ritmikát, úgy, hogy a megtorpanások sem hiányoztak – ez a legnehezebb a műben. A hangszerszólók ideálisak voltak, a hangszínek rendkívül változatosan követték egymást. A „Képek a pogány Oroszország életéből” alcímű darab nagyszerűen szólt, egyéni karmesteri megoldásokkal, robusztus, izmos, ritmikus zenekari részekkel.
/Lehotka Ildikó/