Papiruszportál, Lehotka Ildikó – 2015. május 16.
Évadzáró koncertjét tartotta a Rádiózenekar május 6-án a Művészetek Palotájában, a program két művet ígért. Két nagyszabású művet, egy ősbemutatóként elhangzó passiót, és Beethoven ikonikus, a zenetörténetben új fejezetet nyitó IX. szimfóniáját. Egy új és egy méltán nagyszerű mű két világot tárt a hallgató elé, hogy melyik volt időszerűbb, azt a közönség dönthette el. Érdekes, de nagyon hosszú este volt.
Zombola Péter Passiója talán a 2013-as Requiem – III. szimfónia folytatása, utóbbi a bemutatás évének az Év Zeneműve díjjal elismert alkotása. Ahogy a Requiem, úgy a Passió is hosszabb lélegzetű egyházi darab, Zombola mindkét művében a zenekar mellett csak kórust használ, mindkét mű latin nyelven szólalt meg. A tételeket, nagyobb egységeket interlúdiumok lazítják, „időt és teret engedve az elmélkedésnek”, ezek a közjátékok mindkét esetben egy-egy kivételes személyiségnek dedikáltattak; filmrendezőnek, zeneszerzőnek. Míg a filmrendezőknek szentelt szakaszok a hangulatot, a filmbeli zenei aláfestés hangulatát idézték, úgy a zeneszerzőké egy-egy markáns stílusjegyet hangoztatott, a Passióban Purcellé például dobütésekkel induló gyászzene volt, Sztravinszkijé vonós kamarazene (neoklasszikus korszakára utalva). Tarkovszkijt mint a nagy terek, vágatlan jelenetek mesterét jellemezte Zombola zenéje, óriási tágassággal, időtlenséggel. Ezért is gondolja a hallgató, hogy Zombola Requiemje és Passiója valahol egymásra épül, egymásból gyökerezik. A két mű hangzásvilágában azonban vannak különbségek, a legjellegzetesebb a Passió énekkari részeinek megoldása; a cselekmény tolmácsolását, narrációt egyetlen hangon, ritmikusan, monoton, azonos értékekből álló hangértékkel képzelte el Zombola, kivéve a ’Jézus’ szót. Nagyon feszesnek éreztem ezt a megoldást, azonban a mű közepe táján már nem mondott újat ez a kifejezőeszköz. Újra feszesnek éreztük viszont az V. szakaszban, itt a narráció egyre magasabb hangon szólalt meg. Hatásos volt az V. szakasz koráldallama a rezeseken, az énekkar egészen más zenei anyagával, mely visszatért a Postludiumban. Szintén megkülönböztető szerepet kapott a második interlúdium (Neki ajánlva/dedicated to her), a vonósok vádló dallamával, a fafúvósok csak később kapcsolódtak be.
A Magyar Rádió Énekkara működött közre, nagyszerűen, telt hangon, de a pianók is éltek, tisztán szólaltak meg a kórusszakaszok, semmi bizonytalanságot nem érzett a hallgató. Kovács János értően, pontosan irányította az előadást, kiemelve a mű csúcspontjait.
A rövid szünet után (Zombola műve majdnem egyórás volt) Beethoven IX. szimfóniája szólalt meg. Ezt a művet nem hallgatja az ember nap mint nap, ünnep, ha megszólal, ünnep előadni, hallgatni. Ez alkalommal kissé enerváltnak éreztem az előadást, a zenekar érezhetően (és hallhatóan) elfáradt, hanghibák, intonációs problémák, a fagott rossz belépése a IV. tételben azt jelezte, hogy a két nagyszabású mű tolmácsolása nagy figyelmet kíván. Szép perceket kaptunk így is, az énekkar (karigazgató: Pad Zoltán) kiváló volt, a négy énekes szólista, Sümegi Eszter, Kovács Annamária, Fekete Attila, Kálmándi Mihály kiemelte a mű csodálatos szakaszait, a kürtök rövid felfelé tartó motívuma a II. tételben, a záró tétel ujjongása a mű zárásaként jelzi az együttes és a vezető karmester, Kovács János értő tolmácsolását.
/Lehotka Ildikó/
Forrás. Papiruszportál