A január 15-ei koncerten három ritkán játszott Beethoven darab hangzik el a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara (karigazgató: Pad Zoltán) előadásában.
„Mély csend az óceánon,
Minden nyugszik szerteszét.
A hajós aggódva nézi
Alvó víz sima tükrét.
Szél se leng, egy hab se rezdül,
Holtak csöndje borzalom!
És a mérhetetlen távol
Néma, mint a sirhalom.”
„A köd fátyla foszlik,
Az ég kékje csillan
És Aeolus szárnyra ereszti hadát.
A víg szelek zúgnak,
Feszül már a vászíton.
Előre! előre
A hullámbarázdán!
Közel a távol,
Már látszik a föld!”
Ludwig van Beethoven: Szélcsend és szerencsés hajózás, op. 112.
(Meeresstille und glückliches Fahrt),
Az egyetlen tételből álló, két részes mű Goethe költeményeire készült (Szélcsend a tengeren; Szerencsés utazás), melyek 1795-ben jelentek meg, és kezdettől párban szerepeltek a különféle kiadásokban. A költemények ellentétes hangulata kiváló lehetőséget kínált Beethovennek a zenei kontraszt kifejezésére. Az 1814-15-ben írt mű bemutatóján (1815) maga a szerző vezényelt. A darab a hajósok legnagyobb ellensége, a szélcsend megidézésével kezdődik. Ebben a különös és ritkán koncertre tűzött kantátában nincs fenyegetőbb, mint a mozdulatlanság. A csend „borzalom”, a távolság végtelen, a célhoz érés reménytelen. Egy rövid átvezetés a természet éledését, a szél és a hullámok mozgását festi, ami aztán átadja a helyet a hajó tovább indulását ünneplő zenének: „közel a távol, már látszik a föld!”
Ludwig van Beethoven: Karfantázia, op. 80
Beethoven 1808. december 22-én tartott szerzői estje többek között rendkívüli hosszúságával vonult be a zenetörténetbe. Ősbemutatóként hangzott el az 5., a 6. szimfónia és a 4. zongoraverseny, valamint egy koncertária, miserészletek és zongorarögtönzések. Beethoven a koncert közeledtével határozta el, hogy a hangverseny zárásaként egy olyan mű hangozzon el, mely az addig eljátszott darabok műfaji összefoglalásaként hat: versenymű, oratórium és szimfónia sajátos elegye. Így született meg a zongoraszólóra, kórusra és zenekarra komponált Karfantázia zenéje, melyhez utólag kellett szöveget találni. Az alkalmi költemény a művészet egyesítő erejéről zeng ódát. „Mind a lelkek szent, nagy vágya, / Íme, dús virágban áll, / Szellemkórus zengve várja, / Ha egy szellem égbe száll. / Vedd hát szépre szomjas lélek / Mind, mit a művészet ád, / Hogyha szív s erő van véled, / Égi hegy ragyog le rád.” A karfantázia zongoraszólamát 1808 decemberében maga Beethoven játszotta s mint zongoraművész ekkor szerepelt utoljára.
Ludwig van Beethoven: VI. szimfónia, F-dúr, op. 68
A 6. szimfónia a vele egy időben komponált 5. szimfónia („Sors”) tökéletes ellentéte. A formálás nem a folyamatos alakulás, a tematikus anyag organikus fejlődésének illúzióját kelti, hanem hosszabb, statikus egységek egymás mellé rendezésének tűnik. A melodikus vonalak hosszan zengő alaphangok felett, egyenletesen lebegő harmóniai előtérben bontakoznak ki, s maguk a melódiák is feltűnően nélkülözik az érzékeny, például vezetőhangos lépéseket. Az első tétel kidolgozásában Beethoven a tétel alapformuláinak különböző hangnemi „teraszokon” való megmutatására szorítkozik. Ám a hangnemi „terv” nagyon is újszerű, az egyes „teraszok” terclánccá kapcsolódnak össze. Rendkívül izgalmas, sejtelmesen suttogó, sustorgó vonószenekari faktúra jellemzi a második tételt, a dialogizáló zene és az atmoszféra egy jellegzetes, az irodalomban is gyakran megjelenő zsánerképet körvonalaz. A táncmulatságot megszakító viharzene után következő, himnikusan daloló ötödik tétel jellegét és dramaturgiai funkcióját tekintve a 9. szimfónia fináléjának (Óda az örömhöz) előképe.
JEGYVÁSÁRLÁS
JANUÁR 15. (szerda) 19:30
Zeneakadémia – Nagyterem