Jean Sibelius: A tuonelai hattyú
Sibelius az 1890-es évek első felében egy nagyszabású operán dolgozott, a tervezett mű koncepciója Wagner zenedámáival mutatott rokonságot. Bár a szövegkönyv munkálatai előrehaladott állapotban voltak, a darab végül nem valósult meg. A „kudarc” átmeneti alkotói válságot okozott, a kiutat az 1895-1896-ban írt Négy legenda jelentette, melynek centrumában a Kalevala egyik hőse, Lemminkäinen áll. A szvit második tételének (A tuonelai hattyú) zenéje szoros kapcsolatban áll a tervezett operával, Sibelius eredetileg a nyitányhoz vázolta fel.
„Tuonela a halál szigete, hallgató, néma fenyőerdőkkel, mozdulatlan vizű, sziklák őrizte tengerszemekkel. Csendjét, dermedtségét egy levélsuhanás, egy madárröppenés meg nem zavarja. A halál vize folyja körül Tuonelát s a vízen a halál madara, a tuonelai hattyú úszik s énekli a halál egyhangú, komor énekét.” – írta róla egy kritikus.
A sokszorosan osztott, áttetsző vonószenekari függöny mögött – mintha köd ülne a tájra – tűnik fel a kecses madár. Körvonalai határozottak (az angolkürt dallamával azonosíthatjuk), de valahogy mégis megfoghatatlan, elérhetetlen, távoli. A rendkívül intenzív hangulati töltésű, erőteljes vizuális asszociációkat keltő tételt joggal tartják a zenei impresszionizmus egyik legszebb példájának, melynek ősváltozata egy évvel előzte meg Debussy faun-zenéjét (1894).
A kompozíció alapkarakterét meghatározó statikus hangkép olyan modernkori szerzőket is emlékezetünkbe idézhet, mint Ligeti György, Arvo Pärt vagy a vizuális művészetekkel szoros kapcsolatban álló finn Kaija Saariaho.
Pjotr Csajkovszkij: D-dúr hegedűverseny, op. 35
A zeneirodalom egyik legnépszerűbb hegedűversenyét Csajkovszkij 1878-ban komponálta, és a magyar származású, világhírű hegedűvirtuóznak, Auer Lipótnak ajánlotta. Auer azonban hosszú ideig nem játszotta, az 1881-es bécsi premieren Adolf Brodsky orosz hegedűművész adta elő. Néhány évvel később, 1883-ban Brodsky Budapesten is bemutatta a koncertet. A darab ellenállhatatlan varázsának egyik titka nyilván az a mesteri lelemény, mellyel Csajkovszkij a nyugat-európai hegedűkoncert hagyományait az orosz népi hanggal összeegyezteti. Az első tétel karakterét a nagy ívű, erőteljes dallamok határozzák meg, melyek előbb a zenekarban, majd a hegedű szólamában csendülnek fel. Az éneklő témák mélyén feszülő energia a ritmikus zárótémában tör a felszínre, és ez a határozott, férfias karakter hatja át a kidolgozási részt is. A második tétel vallomás, címe – Canzonetta – itáliai emlékekre utal. Pasztellszínekkel hangszerelt, gyönyörű, édes-bús dal. Az Allegro vivacissimo a legélénkebb allegro: féktelen, szilaj jókedv uralja ezt a rendkívül gyors tempójú zenét. A rondó formájú tétel témái különböző karakterűek, de mindegyik oroszos: a főtéma táncos, az első közjáték, melyet a szólóhegedű mutat be, mintha az ünneplés mámorában elfáradt férfiak lelkiállapotát festené, akik számára azonban nem tart soká a nyugalom, ismét elragadja őket a tánc forgataga. Az oboán megszólaló közjátékot igazi oroszos melankólia jellemzi, Csehov-drámák (helyesebben: komédiák) hangulatát idézi fel egy pillanatra.
Brodsky budapesti produkciója ugyan osztatlan elismerést aratott, maga a mű inkább zavarba hozta a kritikát. A Nemzet című lap szerint a hegedűművész „az újdonságot kiváló ambícióval és vakító virtuozitással játszotta, de csak annyiban ért célt, hogy a közönségnek maga a tolmácsoló tetszett, nem pedig a tolmácsolt”. A Pesti Napló újságban pedig ez állt: Csajkovszkij Hegedűversenye „ezúttal került nálunk első előadásra, de alig fog sok előadóra találni. Nehézségei nem állnak arányban belbecsével. Alkalmas ugyan a virtuozitás bemutatására, de nincs benne előkelőség, nincs nemessége; eléggé originális, de bizarr és formátlan kompozíció”.
Szergej Prokofjev: Hamupipőke szvit, no. 1-2. – részletek
A Hamupipőke című balettet Prokofjev 1940 és 1944 között komponálta, bemutatójára azonban csak a háború befejezése után, 1945 novemberében kerülhetett sor a moszkvai Nagy Színházban, a címszerepben Galina Ulanovával. A siker olyan nagy volt, hogy a darabot 1946 áprilisában másodszor is színre vitték, és a balett zenéjéből a zeneszerző még ugyanebben az évben három különböző zenekari szvitet állított össze. Nyikolaj Volkov balett-librettója Charles Perrault meséje nyomán készült, Prokofjev pedig törekedett a mesealakok jellemzésének lélektani valószínűségére, a látványos színpadi megvalósításra és a klasszikus balett zárt formáinak kialakítására.
***
Lehel-bérlet 3.
2025-01-22 szerda 19:30
Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Vezényel: Héja Domonkos
Közreműködik a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Kelemen Barnabás (hegedű)