Dohnányi Ernő: 2. zongoraverseny, h-moll, op. 42

Dohnányi Ernő 70 éves volt, amikor befejezte 2. zongoraversenyét (op. 42). A premierre néhány hónappal később, 1947. december 3-án került sor az angliai Sheffieldben. A Royal Philharmonic Orchestra élén Sir Thomas Beecham állt, a szólót Dohnányi Ernő játszotta. A kiváló Dohnányi-kutató, Kusz Veronika írja: „Dohnányi 2. zongoraversenye a gyors egymásutánban következő első három előadása alkalmával [Sheffield után Birminghamben, majd Londonban adták elő a versenyművet] egyaránt kiváló fogadtatásban részesült. A kritikusok vérbeli zongorista-concertonak nevezték, nagy nemzetközi népszerűséget jövendöltek neki, s úgy ítélték, hogy bizonyos konvencionalitása ellenére, igen szellemes és szenvedélyes mű. Különösen a nyitótétel nyerte el a korabeli kritikusok tetszését: koncepcióban és kivitelezésben is pompás – írták. A kortársak magától értődően a romantikus zongorakoncert-tradícióban értelmezték a művet, a legjobb Csajkovszkij és Rachmaninov-művekhez hasonlították; az utóbbi szerző 2. (c-moll) zongoraversenyével konkrét összecsengést is észleltek.”

Bartók Béla: Táncszvit

Bartók Béla Táncszvitje nevezetes alkalomra, Pest, Buda és Óbuda egyesítésének (azaz Budapest születésének) ötvenedik évfordulójára készült: 1923-ban, Dohnányi Ernő Ünnepi nyitányával és Kodály Zoltán Magyar zsoltárával (Psalmus Hungaricus) együtt hallhatta a közönség. A rövid tételekből álló, vissza-visszatérő zenei anyaggal egybefűzött forma példa nélküli Bartók zenekari életművében.

„Tánc-suitem egyik legújabb művem, a nyáron írtam” – olvashatjuk Bartók 1923-ban fogalmazott levelében. „Öt részből áll, amelyek szünet nélkül, attacca következnek egymás után. Mind az öt táncnak eredeti, népies, de nem népi témája van, és szünet helyett az egyes táncok között kis ritornellt, zenekari közjátékot alkalmaztam. Ilyen ritornell van az első és a második, a második és a harmadik és a negyedik és ötödik tétel között. Az ötödik tétel vagy tánc után ugyancsak attacca következik egy finálészerű rész, amelyben az összes előfordult témák ismétlődnek.” Néhány évvel később így fogalmazott: „az egész műnek az volt a célja: valami ideális elképzelésű parasztzenefélét, azt mondhatnám: valami költött parasztzenefélét egymás mellék sorakoztatni, még pedig úgy, hogy a mű egyes tételei bizonyos határozott zenei típusokat mutassanak be. Mintául mindenféle nemzetiség parasztzenéje szolgált: magyar, oláh, szlovák, még arab is; sőt itt-ott ezeknek a fajtáknak kereszteződése is. – Így pl. az I. tétel 1. témájának melodikája a primitívebb arab népzenére emlékeztet, ritmusa viszont kelet-európai népzenére. A ritornelle témája annyira hű utánzata bizonyosfajta magyar népi dallamoknak, hogy a származás kérdésében még a legjártasabb zenefolkloristát is tévedésbe ejthetné”.

Bartók Béla: Cantata profana

Marostorda megye két falujában, Felsőorosziban és Idecspatakon Bartók két változatban találta meg azt a karácsonyi éneket (románul: kolinda), amelynek szövegét tizenöt évvel később megzenésítette. A kolindák világa különösen intenzíven foglalkoztatta zeneszerzői képzeletét, a szokatlan hangsorok, a gyakori ütemváltások újszerű kompozíciós megoldásokra sarkalták. „Érdemes megfigyelni – írta Bartók – a folytonos ütemváltozást. Gondoljuk meg: ezeket és sok hasonlóan ’bonyolult’ dallamot írástudatlanok éneklik, egészen magátólértődően és a legnagyobb biztonsággal! Kitűnő bizonyítéka annak, mennyire téved némely teoretikus, aki azt hiszi, hogy a gyakori ütemváltozás mesterkélt.” A kolindák „szövege is rendkívül értékes és érdekes, folklorisztikus és művelődéstörténeti szempontból egyaránt. E ’karácsonyi énekeken’ azonban ne értsünk semmi olyat, ami megfelelne az ájtatos nyugat-európai karácsonyi énekeknek. A szöveg legfontosabb része – talán egyharmada – semmi kapcsolatban nincs a keresztény karácsonnyal: a betlehemi történet helyett csodálatos, győzedelmes harcokról szól a még soha le nem győzött oroszlánnal (vagy szarvassal); egy legenda kilenc fiútestvérről tud, akik addig vadásztak a rengetegben, míg szarvasokká nem váltak. Tehát csupa pogánykori szövegemlék!”

A kompozíciót 1930 szeptemberében fejezte be Bartók, az ősbemutatóra 1934 májusában, Londonban került sor. Budapesten 1936 novemberében hangzott el első ízben, a szokatlan összeállítású programot (Bruckner: 5. szimfónia; Respighi: Madarak) Dohnányi Ernő vezényelte. Tóth Aladár így írt a magyarországi bemutatóról: „Bartók a »Cantata profana«-ban olyan grandiózus alkotással ajándékozta meg nemzetét, hogy nekünk magyaroknak kétségkívül elsőrendű kulturális feladatunk lehetne: kifejleszteni a remekmű súlyos technikai problémáinak bravúros megoldásához szükséges zenei apparátust. Ismerve azonban a hazai viszonyokat, hálás szívvel kell fogadnunk azt is, amit a hétfői előadástól kaptunk. Annál is inkább, mert a Palestrina-kórus valóban mindent elkövetett, hogy feladata magaslatára emelkedjék és így munkájának relatív értéke minden dicséretet megérdemel, a két szólista pedig abszolút kritikai mértékkel mérve vokális és muzikális szempontból egyaránt kimagasló teljesítményt nyújtott.”

***