Joseph Haydn: Esz-dúr divertimento 2 zenekarra, „Echo”, Hob. II:39
A 17-18. században – a világi muzsikában éppúgy, mint a liturgikus zenében – a szerzők szívesen alkalmazták a visszhang-effektust, mellyel magányt, elhagyatottságot, a természet tágasságát vagy a mennyei figyelem jelenlétét egyaránt érzékeltetni tudták. De az sem megvetendő művészi cél, hogy a kompozíciós eszközökkel létrehozott visszhangillúzió egész egyszerűen gyönyörködtet, szórakoztat, az echó zenei módon öltözteti fel, rendezi be a zene hangzó terét. A „Visszhang-divertimento” 1761 körül keletkezhetett. A Haydnnak tulajdonított kompozíciót a korai kiadások alapján két külön teremben elhelyezett egy-egy vonóstrió szólaltatta meg. Az egyik népszerű vonószenekari változatot a Kismartonban elhunyt Takács Jenő (1902-2005) készítette 1932-ben, Haydn születésének 200. évfordulóján.
Johannes Brahms: Hegedűverseny, D-dúr, op. 77
Brahms húsz évesen, 1853-ban ismerkedett meg a nála két évvel idősebb Joachim József hegedűművésszel. Két és fél évtizeddel később a zeneszerző a Hegedűverseny komponálása során hangszertechnikai kérdésekben rendre ki is kérte Joachim véleményét. Joachim látta el a hegedűszólamot ujjrenddel és vonásnemekkel, kadenciát is írt a darabhoz, a kiadás előtt pedig még bizonyos változtatásokat javasolt Brahmsnak, melyeket a zeneszerző készségesen elfogadott. A mű bemutatójára 1879 januárjában a lipcsei Gewandhaus Újévi koncertjén került sor. Brahms vezényelt, a szólót természetesen Joachim játszotta. A második előadás Pesten hangzott fel, csupán néhány nappal az ősbemutató után. Hogy a Hegedűverseny „népszerű lesz-e valaha, bajos volna eldönteni. Hogy a könnyen érthetőség, a világosság, a tetszetős elem, szóval az, ami népszerűséget biztosít, nincs meg benne, körülbelül megállapítható…” – így az egyik korabeli hazai kritikus. Nincs persze okunk megmosolyogni a később igencsak népszerűvé váló mű „bukott” kritikusát. Inkább irigységgel kell gondolnunk a korszakra, amely a kortárs zenei terméssel ennyire élénk diszkurzust folytatott.
A háromtételes kompozíció és az egyes tételek szerkezeti koncepcióját Brahms érezhetően Beethoven azonos hangnemű Hegedűversenye nyomán dolgozta ki. Nem meglepő, hogy Joachim azt javasolta, hogy a két hegedűverseny hangozzon el egymás után. Nagyon hasonló a két darab fogadtatása is. A Brahms-darabról még a legnagyobb hegedűsök is – mint amilyen Henryk Wieniawski vagy Pablo de Sarasate – úgy nyilatkoztak, hogy a kompozíció nem elég mutatós, Hans von Bülow (aki igazán tisztelte Brahms muzsikáját és Joachim előadóművészetét) pedig úgy vélte, hogy a darab mintha nem is a hegedűért, hanem a hegedű ellen íródott volna.
Wolfgang Amadeus Mozart: C-dúr szimfónia, K 425
A C-dúr szimfónia 1783-ban született, Mozart (hosszú idő után) ebben az évben látogatott haza Salzburgba. A visszaúton, feleségével megálltak Linzben, a város színházában pedig Mozart hangversenyt adott. E hangversenyre írta – saját szavai szerint „hanyatt-homlok” – az új szimfóniát. A darab mellékneve, „Linzi” tehát a keletkezés helyszínére utal. A gyorsaság valóban hihetetlen: október 30-án látott munkához, majd maga készítette el a szólamkottákat, tartott (feltehetőleg) két próbát, végül a november 4-én rendezett koncerten el is hangzott az új mű. A mű számos helyen Haydn hatását viseli magán, így az első tételt megelőző lassú bevezetés, valamint a szerkesztés több Haydnra utaló aprósága. „De minden Haydn-hatás felett sugárzik a mozarti géniusz, a maga félreismerhetetlen stílusjegyeivel. A szimfónia hangszerelése ünnepélyes alkalomra vall, erre utal többek között az a ritkán előforduló tény is, hogy Mozart a rézfúvókat a második tételben is felhasználja” – írta Várnai Péter.
***
Vásáry-bérlet 3.
2025-02-11 kedd 19:30
Zeneakadémia
Vezényel: Dubóczky Gergely, Vásáry Tamás
Közreműködik:
Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Eun Che Kim (hegedű)