Giuseppe Verdi: Requiem
Verdit 1868-tól, Rossini halálától foglalkoztatta a halotti mise komponálásának terve. Eleinte olyan nagyszabású műre gondolt, amelynek minden tételét más-más olasz komponista írja. A darab legelőször Rossini halálának első évfordulóján szólalt volna meg. A terv végül nem valósult meg, Verdi azonban megkomponálta a maga részét, a Libera me-t, sőt, amikor kiderült, hogy a Dies Irae-re sem akad vállalkozó, annak vázlataiba is belefogott. Két évvel később, egy barátja biztatására hozzálátott, hogy a többi tételt is kidolgozza. A munkának újabb lendületet adott Alessandro Manzoninak, az olasz Risorgimento egyik vezérének, az itáliai irodalom kiemelkedő alakjának, Verdi jó barátjának halála (1873). A zeneszerző most már kifejezetten Manzoni emlékének szánta az új művet, amely végül 1874. május 22-én hangozhatott el először a milanói San Marco székesegyházban. Az előadásnak hatalmas sikere volt és a Requiem azóta is töretlenül népszerű az egész világon.
A Requiem „Verdi újabb operája, ezúttal egyházi köntösben” – így vélekedett ironikusan Hans von Bülow. „Ilyen művet csakis lángész írhat” – írja Brahms, Bülow sértő fanyalgásával szemben védelmezve a vokális polifónia utolérhetetlen remekét. Magyarországon, röviddel az ősbemutató után Erkel Sándor vezetésével adták elő.
A Requiem hét nagy tételből áll, az első a Requiem és a Kyrie. A könyörgés az isteni fenség hangján szól, a szólisták egymástól veszik át a dallamot, majd belép az énekkar is a drámai szózatba, a halkuló lezárásban válik csak igazi könyörgéssé. A Dies Irae több részre tagolódik, a nyitó Dies Irae a Harag Napjának borzalmait jósolja, a Tuba Mirumban a rézfúvósok és a basszus énekes játszik főszerepet. A Liber scriptus lényegében a mezzoszoprán áriája, a Quid sum miser pedig a szoprán, a mezzo és a tenor tercettje. A Rex tremendae drámai zenéje a két férfihangon hajlik fohászkodásba: Salva me fons pietatis – ments meg, kegyelem forrása. A Recordare, az Ingemisco, a Confutatis után a Lacrymosa siratóénekével zárul ez a monumentális rész. Az Offertorium archaizáló hangjával a Sanctus és Benedictus harsány tónusa áll kontrasztban. Ezt követi az Agnus Dei, amelynek alaptémája ugyancsak közel áll a gregoriánumhoz. A komor és méltóságteljes Lux aeterna előzi meg a végső, a Libera me kezdetű tételt, amely fantasztikus, valóban az öröklétbe vezető utat jár be, a drámai tetőpont után a szopránszóló suttogó hangján hal el a könyörgés: szabadíts meg, Uram.
Verdi egyik legjelentékenyebb monográfusa, Julian Budden szerint a Requiemben mutatkozik meg a zeneszerző zsenialitása a legkoncentráltabban: „Ebbe a műbe öntötte bele teljes zenei eszköztárát, amelyet az addig írt huszonhat opera komponálása során kifejlesztett, s amelyet teljes egészében kiaknázhatott anélkül, hogy figyelembe kellett volna vennie a színpadi cselekménnyel óhatatlanul együtt járó sajátos követelményeket.”
„Verdi Requiemje egyetlen a maga nemében; arra buzdítja a hallgatót – sokkal inkább, mint bármelyik másik a XIX. században (Berliozé vagy Brahmsé) –, hogy tűnődjék el az egyéni hangokon; nem szó szerint a kóruson, a szopránon, mezzoszopránon, tenoron és basszuson, inkább az énekes szólisták által megszemélyesített névtelen megszólalók kilétén, valamint az egymással és a kórussal történő nyilvánvaló kölcsönhatásukon. Verdi négy szólóhangot alkalmaz, és hosszú zenei szakaszokat bíz szólóénekesekre, ahelyett, hogy a szólistákat mint holmi miniatűr négyszólamú kórust kezelné, amely kénytelen mindig együttesként énekelni.” (Részlet Carolyn Abbate „Gyász és apokalipszis Verdi Requiemjében” című tanulmányából, fordította Borbás Mária.)
***
Lehel-bérlet 4.
Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
2025.03.22., 19:30