Maurice Ravel: Couperin emlékezete (Le Tombeau de Couperin)
Ravel 1917-ben írta Couperin emlékezete című hattételes zongoraciklusát. Az eredetileg barokk utánérzésnek, finom és szellemes stílusgyakorlatnak készülő darab a háború éveiben komoly tartalmat kapott: Ravel, aki egy ideig maga is a hadseregben szolgált, hősi halált halt barátai emlékének szentelte a francia csembaló muzsika hőskorát felidéző zongoraciklust. Vajon a stílusjátékon a hősökre való emlékezésen túl mennyiben motiválta Ravelt a megidézett François Couperin személye és művészete? „A hódolat valójában nem annyira magának Couperinnek, mint inkább a 18. század francia zenéjének szól” – válaszolta meg a kérdést Ravel. Az eredeti cím „tombeau” szava nem csak sírt, hanem síremléket is jelent, így az „hommage”, a tiszteletadás szinonimájaként is értelmezhető. A „Fúga” és a „Toccata” című tételek kihagyásával zenekarra meghangszerelt változatot 1920-ban mutatták be Párizsban. A „Prelude” a barokk előjátékok egyenletes mozgását és kiegyensúlyozott nyugalmát idézi fel. A „Forlane” régi olasz tánc, amelynek ritmikája a gigue-ével rokon. A „Menuet” eredeti barokk mintát követ, míg a „Rigaudon” középrésze a polka ritmusát imitálja. A meghangszerelt zongoratételekkel kapcsolatban úgy emlékezett Ravel, hogy már a komponálás kezdetén hallani vélt bizonyos zenekari hangszíneket, elsősorban az oboáét. A zongoraciklus további 2 tétele (Fúga, Toccata) Kocsis hangszerelésében hangzik el.
Jacques Ibert: Fuvolaverseny
Ibert 1934-ben bemutatott Fuvolaversenye a hangszer 20. századi repertoárjának különösen értékes darabja. A zeneszerző a párizsi Conservatoire felkérésének eleget téve a művet Marcel Moyse fuvolaművésznek írta. A szellemes, már-már kiszámíthatatlan fordulatokban gazdag első tétel a szólista virtuóz képességeit állítja a figyelem középpontjába. A dalszerűen éneklő Andante messzemenően kiaknázza a fuvola kifejezésbéli lehetőségeit. Egyszerre meditatív és lírai karakterét sokan hasonlították Ravel G-dúr zongoraversenyének lassú tételéhez. A frappáns zárótétel az első szakasz sziporkázó világát, középrészében pedig a lassú tétel ábrándos hangulatát idézi fel.
Claude Debussy: Jeux (Játékok)
A Jeux a Gyagilev vezette Orosz balett számára készült, koreográfiáját Nizsinszkij tervezte meg. A premieren (1913) Pierre Monteux vezényelt.
Bár a bemutató nem volt nagy siker, már a következő évben hallható volt a darab táncosok nélkül, koncertszínpadon. 1914. március 1-én a következő, feltehetőleg Debussy által is ismert és jóváhagyott műismertetést kapta kézhez a Concert Colonne közönsége: „Néhány ütemes, nagyon lassú, álomszerű és halk bevezető után, melyben az egészhangú skála összes hangját magába foglaló akkord különböző megfordításainak a hegedűk tartott H-hangja szolgál hátteréül, 3/8-ban egy scherzando-motívum bukkan föl, amit félbeszakít az ezúttal morajló mélyvonósok kíséretében visszatérő bevezetés. A scherzando újraindul egy második motívummal, s ekkor kezdődik a cselekmény: egy labda esik a színpadra. Fiatalember érkezik teniszdresszben, magasra tartott ütővel, szökdécselve áthalad a színpadon és eltűnik. Két félénk és kíváncsi lány jelenik meg, mintha egy rejtett zugot keresnének, ahol titkaikat kibeszélhetik egymásnak. Táncba kezdenek. Hirtelen lombzörgést hallva megállnak. Meglátjuk a fiatalembert, aki a lányok mozgását a bokrok mögül figyelte. A lányok elszaladnának, a fiú azonban gyengéden visszahozza őket, és táncolni kezd az egyikükkel – még csókot is kap tőle. A másik lány bosszúsága vagy féltékenysége ironikus, gúnyolódó, 2/4-es táncot hív életre, amivel sikerül magára vonnia a fiú figyelmét. A fiú keringőre hívja a lányt, aki kezdetben kelletlenül hagyja vezetni magát, majd fokozatosan átadja magát a tánc bűvöletének. Az első, magára maradt lány távozni készül, mire kedvesen bevonják a táncba, s ezzel kezdődik hármuk extázisban végződő közös mozgása, melyet egy eltévedt teniszlabda zavar meg: a három fiatal kiszalad a színről. Visszatérnek a bevezetés akkordjai, néhány semmibe vesző hang szólal meg – és vége”.
Claude Debussy: A tenger – Három szimfonikus vázlat
„A tenger. Három szimfonikus vázlat zenekarra. I. Szép tenger a Sanquinaire-szigeteknél, – II. Hullámok játéka, – III. A szél táncoltatja a tengert. Ezen dolgozom számtalan emlékemből, s itt (Bichain) szeretném befejezni…” – írta Debussy kiadójának, Jacques Durand-nak. Az 1903-as keltezésű levél a mű komponálásának kezdetéről tudósít. A „számtalan emlék”, amire Debussy utal, részben a gyermekkor tengerélményére vonatkozik, részben a kor különböző művészeti ágainak (festészet, irodalom) tengerábrázolásaira. Az impresszionista festőket a végtelen vízfelület szüntelenül vibráló látványa, az érzékeket minden pillanatban új benyomással támadó gazdagsága csábította a déli partokra. A szimbolista költők számára pedig a víz volt a legalkalmasabb jelképe annak a világnak, amelynek jelenségeit nem lehet egyértelmű jelentésekben rögzíteni.
A kompozíció tenger-víziója az egyes tételek programcímének ismerete nélkül is karakteres vizuális, akusztikus, mozgás- és illat-asszociációkat kelt, éppen ezért ma már felfoghatatlan, hogy a mű ősbemutatója miért váltott ki értetlenséget a közönség és a kritikusok soraiban. Három évvel később Debussy állt a karmesteri pulpitusra, de ez sem jelentett áttörést. A darab Toscanini zseniális interpretációi nyomán vált széles körben ismert és megbecsült kompozícióvá.
***
Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
2025.04.30. (szerda) 19:30
JEGYEK
Fotó: Emmanuel Pahud ©Josef Fischnaller