Richard Wagner: Siegfried-idyll
A Siegfried-idill 1870 karácsonyán, Cosima születésnapján hangzott el először. A kompozíció legfontosabb zenei témái a Siegfried című opera harmadik felvonásából lehetnek ismerősek. Wagner életrajzírói szerint a kamarazenekari mű nyugodtabb és egyensúlyra törekvő hangvétele híven tükrözi a komponista kiegyensúlyozott élethelyzetét: műveit egyre nagyobb sikerrel játsszák, a Nürnbergi mesterdalnokok müncheni premierje (1868) meghozta a régóta áhított nagy áttörést, 1869-ben megszületett fiúgyermeke (Siegfried Richard), a Nibelung-ciklus befejezéséhez közeledett, 1870-re elhárult az akadály Wagner és Cosima Liszt házassága elől. A művet kora reggel, a tribscheni villa lépcsőházában, Cosima szobájának ajtaja előtt mutatta be Wagner, a szimfonikus együttest ennek megfelelően kisebb méretűre redukálta.
Wolfgang Amadeus Mozart: D-dúr hegedűverseny, K 218
Mozart egyetlen alkotói lendülettel, elképesztően rövid idő alatt, 1775 áprilisa és decembere között öt hegedűversenyt komponált. Érthető, hogy a Mozart irodalom gyakran nevezi az 1775-ös esztendőt hegedűverseny-korszaknak. „A hegedűversenyek egészen különleges helyet foglalnak el Mozart alkotásában. Öntudatos, olykor túláradó ifjúi erő hozta létre őket, amely hol gyengéd rajongásban, hol szertelen jókedvben leli kedvét, és vidám játékot űz a formával.” – írja egyik elemzője. A D-dúr koncert a korabeli (és Mozart egyik lehetséges mintájául szolgáló) francia hegedűversenyekre is jellemző induló tematikával kezdődik. A zenekari bevezetés után természetesen a szólóhangszer is ezzel mutatkozik be, a concertáló szólamot elsősorban a dallamosság, a nyugodt következetességgel végigvitt melódiaívek, a kiegyenlített ritmika jellemzi. A lassú tétel szerenád-hangulatú; a hegedű énekének szabadtéri, csillagfényes miliőjét a kürtök és oboák teremtik meg. A játékos rondó egyik epizódjában feltűnik egy – Mozart Strassburgernek nevezte – korabeli dudatánc.
Gustav Mahler: 5. szimfónia
1901 augusztusában Mahler csalódottan tért vissza Bécsbe. „Szomorú tudni, hogy ismét egy évet várnom kell. Már csak azért is, mert munkámat – szokás szerint – kellős közepén kell félbehagynom”. Mahler a Bécsi Opera igazgatói feladatai miatt immár kizárólag a nyári hónapokban tudott legfőbb hivatásának, a zeneszerzésnek megfelelni. Ha a színházi évad kezdetéig nem tett pontot új műve végére, a komponálást hosszú hónapokra fel kellett függesztenie. Ez történt az 5. szimfónia esetében is, melyet végül 1902-ben fejezett be. A darab ősbemutatója 1904-ben, Kölnben volt. A szimfóniát jól fogadta a közönség, több európai nagyvárosban (Mahler maga vezényelte például Hamburgban, Strasbourgban, Triesztben, Bécsben és Antwerpenben) is bemutatásra került, 1907-ben pedig Szentpéterváron is elhangzott. A koncerttapasztalatok nyomán Mahler több ízben is átdolgozta a partitúrát, még 1911-ben (halála előtt néhány hónappal) is változtatott a darabon. „Gyakorlatilag teljesen újra kellett hangszerelnem az egészet. Felfoghatatlan, hogy akkoriban milyen kezdőként tévelyegtem. Nyilvánvaló, hogy az első négy szimfóniámban megszerzett rutin itt teljesen cserbenhagyott – hiába, az új stílus új technikát követel”. Mahler hangszerelő művészetével kapcsolatban persze nehéz kritikát támasztani, a korábban írt szimfóniákról még a fanyalgó kritikusok is elismerően írták, hogy Mahler a zenekari színek nagy mestere. Az 5. szimfóniában azonban új kihívások elé állította magát. A 2-3-4. szimfóniában énekhangot (énekhangokat) is foglalkoztató szerző az ötödikkel visszatért a műfaj tisztán hangszeres formájához, és egy olyan, sűrűbb, cizelláltabb, komplexebb polifonikus stílusra tért át, mely valóban másféle hangszerelési megoldásokra tartott igényt. Természetesen Mahlert nemcsak a szólamok polifóniája foglalkoztatta, hanem az érzések, a világképek, a hangulatok egyidejűségének reprezentációja is. „Ez az igazi polifónia” – kiáltott fel egy népünnepély zűrzavaros forgatagában a zeneszerző. „Épp így kell, hogy jöjjenek a zenei témák is; minden irányból, különböző ritmusokban és eltérő dallamokkal. A művész dolga pedig az, hogy mindezt összehangolt és egybecsengő egésszé rendezze!”
A szimfónia sajátos tételszerkezetében az első és a második, illetve a negyedik és az ötödik tételpárként keretezi a kompozíciót. Az első rész a mű drámai, tragikus rétegéhez tartozik, komoly érzelmi erőpróba mind a zenekar, mind a közönség számára. A harmadik rész – a nevezetes Adagiettóval és a Rondóval – egyfajta ellensúlyt képez. „Első olvasásra úgy gondolom, hogy az első tételeket nehéz lesz játszani, s a hallgató számára is kemény diónak ígérkezik. A két utolsó tétel magával ragadónak látszik, még az előkészítetlen hallgatónak is, úgyhogy remélem, hogy legalább ezek nem tévesztik hatásukat a premierközönségre sem” – nyilatkozta a zeneszerző. Egészen kivételes a darab centrális „fejezete”, a kürtversenyszerű Scherzo; a zeneszerző előírásának megfelelően hosszabb szünet előzi meg. „Ennek a tételnek hosszú szenvedéstörténetet jósolok. Milyen képet vágjon a közönség egy ilyen káoszhoz, amely mindig egy új világot szül, ami a következő pillanatban összeomlik. Mit szóljanak ezekhez az ősvilág-hangokhoz, ehhez a zúgó, bömbölő, tomboló tengerhez, ezekhez a táncoló csillagokhoz, ezekhez a lihegő, csillogó, villogó hullámokhoz?”
***
Dohnányi-bérlet 6.
május 10., (szombat) 19:30
Zeneakadémia Nagyterem
JEGYEK
***
fotó: ©Vörös Attila