Luigi Boccherini: Éjjeli őrjárat Madridban
Az esti, éjszakai zeneszó hangulatában mindig van valami különleges, izgalmas és titokzatos. Lehet szerelmes szerenád, bensőséges ünnepi zene vagy akár valamilyen kivételes esemény megkoronázása. És természetesen éjszakai zene születhet magukból az éjszakai hangokból, neszekből és megidézheti azokat a lényeket, szellemeket és árnyakat, melyek csak napnyugta után tűnnek elő. Boccherini (1743-1805) eredetileg vonósötösre írt kompozíciója (Musica notturna delle strade di Madrid – A madridi utcák éjszakai zenéje) 1780 körül született. Az olasz származású zeneszerző ekkor már két évtizede a spanyol királyi udvar szolgálatában állt. A különleges felépítésű, szvitszerű kompozíció minden tétele jellegzetes élethelyzeteket villant fel, a mediterrán város nyüzsgő éjszakai életének egy-egy pillanatát. A darab már Boccherini életében nagyon népszerű volt, a Ritirata tételt egy zongorás és egy gitáros kvintettjében is felhasználta. Ugyanakkor a mű kottája a zeneszerző életében nem jelent meg, Boccherini azt mondta kiadójának, hogy Spanyolországon kívül nem értenék meg, könnyen nevetségessé is válhat, ráadásul a zenészek sem tudják, hogy miként játsszák.

Wolfgang Amadeus Mozart: Kis éji zene, K 525
A Kis éji zene Mozart (1756–1791) legnépszerűbb művei közé tartozik, a Don Giovanni című opera szomszédságában komponálta, 1787-ben. Ez a könnyed szerenádmuzsika a legnagyobb Mozart-művekhez fogható, kiapadhatatlannak tűnő invencióról árulkodik, szellemes, tömör és lényegre törő. A Nachtmusik (éjszakai zene) a 18. században jellemzően szabadtéren, az esti órákban előadott, könnyed, szórakoztató zenét jelentett (divertimento) és elmaradhatatlan részévé vált a közösségi ünnepeknek (például születésnap, névnap, hivatali kinevezés stb.). A Kis éji zene Romanze tétele a korszak tipikus vallomásos szerenádzenéjének típusába tartozik, Mozart szívesen idézte meg ezt a hangot például a zongoraversenyek lassú tételében.

Pjotr Iljics Csajkovszkij: Vonósszerenád, op. 48
Csajkovszkij (1840–1893) „belső kényszernek engedve” komponálta a Vonósszerenádot, melyet maga a szerző igen nagy becsben tartott. Az 1882-es moszkvai bemutató hatalmas sikert hozott, a második tételt (Keringő – Tempo di Valse) meg kellett ismételni. Ez a tétel azóta is gyakran szólal meg önállóan a koncertpódiumokon.

Franz Schubert: Notturno (Adagio), D. 897
Schubert pályája legvégén remekművek sorát komponálta, mások mellett utolsó zongoraszonátáit és monumentális triót. Ezekben a kamaraművekben – fogalmazott találóan egy elemzője – az eufória és a kétségbeesés szélsőséges pólusai között találja meg hangját, formái epikus dimenziókat öltenek, hogy minden édességét és keserűségét apránként és hosszan lehessen ízlelni. Az Esz-dúr adagio egyértelműen Schubert kedélyének euforikus oldalához kötődik, a notturno, noktürn elnevezés tehát igazolható, melyet – alkalmazkodva a romantikus kor közönségigényéhez – a darabot publikáló kiadó társította a tételhez. Nagyon is elképzelhető, hogy az Adagiót eredetileg a B-dúr trió (D 898) részeként képzelte el, amit a ma ismert Andante un poco mosso tempókarakterű tétel váltott fel.

Fryderyk Chopin: E-dúr noktürn, op. 62. No. 2.
A romantikus nocturne, éji zene, de már nem feltétlenül azonos néhány évtizeddel korábbi szerenáddal. Nem szabadtéri előadásra szánt muzsika és nem társas zene, még a szerelmi vallomás (szerenád) címzettjének jelenlétére, reagálására sem számít a zeneköltő. Magányos hangszeres ének inkább, belső monológ, amelyet már csak egy lépés választ el az „éjszaka zenéinek” riasztó kiszolgáltatottságától, didergő szomorúságától. Chopin közvetlen mintáit a noktürnökhöz John Field (1782-1837) hasonló műfajú darabjai szolgáltatták. Az ír zeneszerző és zongoraművész, Clementi tanítványa 18 noktürnjének példáját követve kezdett Chopin is noktürnöket írni. A háromszakaszos dalformában komponált lírai darabok eleinte hármasával, később kettes csoportokban jelentek meg. Általános jellemzőjük a mérsékelt tempó, a hangzatfelbontások felett kibontakozó, szélesen ívelő, kromatikával és ékesítésekkel a végtelenségig finomított, érzékeny és kifejező dallam, a kísérő harmóniák sokat sejtető modulációi, a halk és árnyalt dinamika.

Bartók Béla: Szabadban, Sz. 81, BB 89
A rövid darabokból kialakított Szabadban című zongoraciklus 1926 júniusa és augusztusa között keletkezett. A sorozat leghíresebb darabja a negyedik tétel, Az éjszaka zenéje. Nem epekedő szerenád és nem csillagfényes poézis, hanem a magány költészete, a természettel kettesben maradó ember védtelenségének, számkivetettségének riasztó és mélységesen szomorú kifejezése. Somfai Lászlót idézzük: „Zeneileg háromféle elemet ötvöz Bartók: az alapréteg a természet surranó neszezése és élőlényei, e fölé emelkedik az „Én” sirató-himnikus koráldallama, ehhez társul az „Ők” népzenét-furulyaszót varázsoló kontraszttémája”.

***

Miért zenélnek éjszaka?
2025.10.13.15. mindhárom napon 10:00 és 12:00 órai kezdettel
Dohnányi Ernő Zenei Központ Nagyterem
JEGYEK

Fotó: Raymond Petrik