Kodály Zoltán: Norvég leányok
A Weöres Sándor versére írt kórusmű Norvégia német megszállását követően, 1940-ben született. Weöres így idézte fel a vers és a kórusdarab születésének körülményeit: „Egy norvégiai utazásomon gyakran visszatérő látvány volt, ahogy a szinte állandóan szitáló ködben lányok sétálgattak, piros, zöld, sárga, kék, mindenféle színű esőköpenyekben. Ez az élmény az alapja a Norvég leányok c. versnek, amit nem sokkal a megírás után elküldtem Kodály mesternek, mint érzésem szerint megzenésítésre alkalmas anyagot. De neki először nem tetszett. Félrerakta, nem volt kedve vele foglalkozni. Aztán később véletlenül akadt rá a fiókjában és akkor egész más szemmel látta. Kodály szerencsés kézzel nyúlt a vershez, és ami benne bántó, kellemetlen anyag volt, azt szépen korrigálta. Át is vettem az ő javításait, bár nem szükségszerű, hogy egy-egy szövegnek a versalakja és zeneszöveg alakja azonos legyen, de határozottan jobb úgy, ahogy Kodály javított rajta, és mint vers is ebben a javított alakban szerepel.”

Britten: Five Flower Songs, op. 47
Britten 1950-es kórusciklusában a megzenésített versek mindegyikében szerepel egy-egy virágnév vagy virághasonlat. A kompozíciót ajándék gyanánt írta Leonard és Dorothy Elmhirst 25. házassági évfordulójára. A házaspár mindkét tagja botanikus volt, természetesen nagyon kedvelték a virágokat, agrármérnökként pedig elmaradt régiók fejlesztésében vettek részt, például Indiában. Angliai birtokukat (Dartington Hall) mintagazdasággá fejlesztették, a Five Flower Songs első ízen az itteni kertben hangzott el. A kompozíció zenei stílusa a századelő angol zenei hagyományát (például Edward Elgar, Charles Villiers Stanford) idézi.

Herbert Howells: Requiem
Az angol komponista, Herbert Howells (1892-1983) orgonistaként és tanárként is aktív volt, zeneszerzőként pedig az anglikán egyházzene területén volt különösen termékeny. Az 1932-ben írt, de csak 1980-ban publikált Requiem Howells egyik legszemélyesebb hangvételű műve. A darabot nem a gyászmise latin textusára írta, a kompozícióban a szerző által kiválasztott, angol és latin nyelvű szövegek váltakoznak. A mű egyfajta meditáció a halálról és a lelki béke megtalálásáról. A Requiem befejezése után néhány évvel, 1935-ben, egy súlyos vírusfertőzés következményeként elhunyt Howells kilenc éves kisfia. Egyik legszebb darabját (Hymnus Paradisi) gyermeke emlékének dedikálta, a mű zenei anyagába több részletet is átemelt a Requiemből.

Kodály: Akik mindig elkésnek
Ady Endre verse az Akik mindig elkésnek – Kodály szavával élve – a tettekre sarkalló pesszimizmus szép példája, a nemzetét szeretve ostorozó felelős művész megnyilvánulása. Zenei jellemzői: kiváló prozódia, mesteri módon felépített csúcspontok, és a letargikus hang érzékeltetése a hangnemi előjegyzéssel és a szokatlan, lokriszi hangnemű végkicsengéssel.

Kodály: Molnár Anna
Kodály Zoltán „Molnár Anna balladája a zenének ahhoz a ritka fajtájához tartozik, mely a zenén túl – maga az élet! Olyan »drámai mű«, mely színpadi rendezők találékonysága nélkül is bármely pillanatban akár a próbateremben is képes volna megjátszani – önmagát”. E szavakkal jellemezte a ballada kórusváltozatának első karnagya, Vásárhelyi Zoltán Kodály kompozícióját. De mások is a darab izzó drámaiságára és költőiségére figyeltek fel. „Kodály székely népballadája valóságos kis dráma, olyan lélekrajzzal, a hangulatoknak, a külső és belső történéseknek olyan érzékeltetésével, amely párját ritkítja. A költői alakító és kifejezőképesség valóságos csodája ez a ballada, amely az aránylag szerény zenei magból varázsolja elénk a mozgalmas és fordulatos történet meglepő, ellentétes érzésekből összetett lelkű hősnőjének szenvedélyes, izgalmas portréját” – olvashatjuk az Esti Kurír beszámolójában, 1936-ban.

Francis Poulenc: Sept chansons
Poulenc 1936 tavaszán komponált kórusciklusát a Chanteurs de Lyon énekegyüttesnek, illetve André és Suzanne Latarget-nek dedikálta. Az ősbemutató (1937) különös körülmények között zajlott, ugyanis Apollinaire írásainak kiadója nem járult hozzá a versek megzenésített előadásához. Poulenc a két tétel zenéjéhez nem nyúlt hozzá, helyette felkért egy költőt, hogy írjon a már kész zenéhez tökéletesen illeszkedő sorokat. A kompozíció minősége végül meggyőzte a kiadót és hozzájárult, hogy a darab kottája 1943-ban már az eredeti elképzelések szerint jelenjen meg.
Az első kórus (A fehér hó) a szerző egyik leggazdagabb, legváltozatosabb és legszellemesebben harmonizált kórusműve. A második tétel (Illyés Gyula fordításában: Alig torzítva el az arcot) akkord-világa sok szempontból hasonlít az előző darabra, ugyanakkor a ritmikája homogénebb. A speciális színhatásokat Poulenc a szólamkombinációk változatosságával éri el.
A „Par une nuit nouvelle” az egyik legnehezebb és legdrámaibb tétel a ciklusban, a sűrű akkordok, valamint a szólók és a kórusszakaszok szembeállítása már-már jelenetszerű. Poulenc hasonló dramaturgiát követ a „Tous les droits” című darabban is. A közvetlen előzményekkel szemben az ötödik kórustétel lírai karakterével, gyengéd hangvételével és archaizáló textúrájával nagyszerű kontraszthatást ér el.
A Máriácska című kórus a harmadik tétel párdarabjának tűnik, az utolsó kompozíció pedig világos formálásával és erőteljes, hatásos gesztusaival válik ideális zárótétellé.

Bartók: Magyar népdalok
A világhírű Bartók-kutató, Somfai László a szerző énekkari darabjaival kapcsolatban így fogalmazott: „Bartók Béla kórusművei sajnálatos módon nem tartoznak világszerte ismert kompozíciói közé. E művek zöme népdalfeldolgozás vagy népi szövegek nyomán készült, s a magyar, szlovák, román népköltészetet szinte lehetetlen úgy lefordítani világnyelvekre, hogy szépségük, eredeti jelentésük, hangulatuk változatlan maradjon. Mi motiválta kórusművek írására Bartókot, akinek nem voltak meghatározó karéneklési élményei. Ebben a műfajban elsősorban külső felkérésre komponált. A felkérések általában semmit nem kötöttek meg, ő maga döntötte el, végül milyen kompozíciót ír. A számára fontosabb karművek közül a nehéz és merész vegyeskari Magyar népdalok (1930) írását is felkérés nyomán vette tervbe Bartók.” Utóbbi a parasztdallamokat felhasználó darabjai közül a legnagyszerűbb, legmerészebb, az előadás szempontjából legnehezebb. A Magyar népdalok mögött belső és külső ösztönzések egyaránt fellelhetők. Fogalmazásából sugárzik, hogy szerzőjét már a Cantata profana (1930) kórus-stílusa foglalkoztatta.

***

Csillag Béni és a Magyar Rádió Énekkara
 2025.10.14 KEDD |19:30
Pesti Vigadó
JEGYEK