Händel: F-dúr orgonaverseny, HWV. 295
Händel korának egyik legnagyobb orgonistája volt, ahogy jeles pályatársa, Johann Mattheson fogalmazott, „orgonajáték terén erősnek bizonyult, fúgában és ellenpontban pedig Kuhnaunál is kitűnőbbnek. Egyedül a lipcsei Bach múlhatja felül”. Amikor Itáliába utazott, orgonajátékával mély benyomást gyakorolt a zene ottani patrónusaira. Ma már nehéz elképzelni, hogy pompás orgonaversenyeit oratóriumelőadások szüneteiben játszotta. Ezek a betétjellegű művek gyakran az utolsó pillanatban készültek el. A 18. század legjelesebb angol zenetörténetírója, Charles Burney szerint Händel 1733-ban vezette be ezt a gyakorlatot, az Esther című oratórium egyik felújításán. Amikor egy oxfordi oratórium-koncerten Händel ismét beiktatott egy versenyművet, több fültanú egybecsengő véleménye szerint „ennél jobb orgonajátékot sohasem hallottam, legyen bár szó rögtönzésről vagy előre kigondolt zenéről”. Christopher Hogwood így fogalmazott: „Mivel ezeknek a műveknek eredetileg az volt a célja, hogy alkalmat kínáljanak Händel rögtönzései számára, a szerző gyorsírással vagy csak vázlatosan jegyezte le. A szólószakaszokat, de akár egész tételeket is egyszerűen csak organo ad libitum felirattal jelölt; ez ma valódi rekonstrukciós problémákat jelent, ha megközelítőleg olyan hatásokat szeretnénk hallani, amilyeneket Händel rögtönzése és „fürge billentése” kiválthatott. Az egyik korabeli hallgató úgy emlékezett vissza, hogy amikor Händel „concertót játszott, általában azzal a módszerrel élt, hogy szabad szólóval vezette be a principálokon, amely lassan, ünnepélyesen haladt előre, úgy lopózott a fülbe; a harmóniák gondosan ki voltak dolgozva, és rendkívül telten szóltak; a meneteket rendkívül művészi módon fűzte egymásba, ugyanakkor a darab egésze tökéletesen érthető és látszólag nagyon egyszerű benyomást keltett. Az efféle előjátékot követte maga a concerto, amelyet Händel akkora tűzzel és határozottsággal játszott el, amihez foghatóra soha senki nem állíthatta, hogy képes lenne”’. Az F-dúr, „A kakukk és csalogány” címen is ismert concertót 1739-ben, „Az Izrael Egyiptomban” oratórium közjátékaként adta elő, szokásához híven improvizált szakaszok beiktatásával.
Johann Sebastian Bach: Magnificat, BWV 243
A 18. században a protestáns istentiszteleti rend a latin szövegű katolikus liturgia számos részletét tartalmazta még. Így Szűz Mária hálaadó éneke, a Lukács-evangéliumban található Magnificat is gyakran csendült fel az ünnepi istentiszteleten. Johann Sebastian Bach Magnificatjának első változata 1723-ban, a karácsonyi istentiszteleten hangzott el, a zeneszerző ebben az évben foglalta el a lipcsei Tamás-templom zeneigazgatói tisztét. A mű két változatban maradt fenn: a régebbi Esz-dúrban áll, a koncertgyakorlatban gyakrabban megszólaló kompozíció D-dúrban. Christoph Wolff szerint a Máté-passió gondolati megfogalmazásában és grandiózus tervének megalkotásában az 1724-ben komponált János-passió mellett a Magnificat is különösen fontos szerepet játszott. A darab 1732 és 1735 közötti átdolgozása során Bach módosított a hangszerelésen és kiemelte a betéttételeket, így olyan liturgiai művet alakított ki, amely minden ünnepi alkalommal előadható. A mű felosztásában, belső elrendezésében Bach korabeli olasz mesterek, Albinoni, Lotti, Durante Magnificatjait vette alapul. A bibliai szöveget 11 tételre osztotta, a kompozíciót befejező szám végül a zsoltárokat és himnuszokat lezáró ún. doxológia, mely a Szentháromság dicsőítő szövegére készült.
***
Händel és Bach
Anno Sacri – Barokk estek
2025. október 22. SZERDA | 20:00
Mátyás-templom
JEGYEK
Fotó: Vörös Attila