Jean Sibelius: Finlandia – szimfonikus költemény
Sibelius legemblematikusabb kompozíciója kétségtelenül a Finlandia című szimfonikus költemény. Keletkezése szorosan kapcsolódik aktuális politikai eseményekhez. 1899-ben a cári hatalom feloszlatta a finn parlamentet, valamint korlátozta a szólás- és sajtószabadságot. Sibelius is tagja volt annak a csoportnak, mely tiltakozása kifejezéséül előadássorozatot rendezett, melyen a „Finnország ébred” című négytételes szvit is elhangzott. Ennek negyedik tétele – Suomi – később különvált a szvittől, és Finlandia címen vált önálló előadási darabbá. Bemutatója 1900-ban volt. Népdalokra emlékeztető zenei anyaga Sibelius invencióját és képzeletét dicséri, bár sokáig feldolgozásnak hitték.

Antonin Dvořák: a-moll hegedűverseny, op. 53

1. Allegro ma non troppo
2.Adagio ma non troppo
3.Finale: Allegro giocoso ma non troppo

Néhány nappal azután, hogy 1879 újév napján Lipcsében bemutatták Johannes Brahms Hegedűversenyét, a nagyszerű hegedűs, Joseph Joachim és Brahms Prágába indult koncertezni. Természetesen nem mulasztották el felkeresni Dvořákot, s talán már ekkor felmerülhetett egy hegedűverseny gondolata, melyet természetesen Joachim mutathatott volna be. Mindenesetre néhány nap múlva a cseh zeneszerző levelet kapott zeneműveinek berlini kiadójától. Fritz Simrock arról érdeklődött, hogy valóban „szeretne nekem írni egy hegedűversenyt? Egy igazán eredeti és dallamos darabot jó hegedűsök számára?” Dvořák természetesen megírta a versenyművet, melyet Joachimnak dedikált.
A kompozíció viszonylag gyorsan készült, melynek egy-egy részletéről Dvořák konzultált Joachimmal. Amikor a hegedűs kisebb-nagyobb módosításokat javasolt, akkor ezeket a komponista mindig meg is fogadta. Ám a későbbiekben Joachim újabb és újabb ötletekkel állt elő, így a közös munka Dvořák számára egyre terhesebbé vált, ugyanakkor továbbra is nagyon szerette volna, ha a darabot végül Joachim mutatja be. Három év is eltelt és a Hegedűverseny még mindig nem került közönség elé, sőt, Joachim el is állt a premier lehetőségétől. Végül egy fiatal cseh művész, František Ondříček szólaltatta meg első ízben a kompozíciót, teljes odaadással szolgálva a szerzőt és a művet. A premier (1883. október 14.) nagy siker volt.

Pjotr Iljics Csajkovszkij: 4. szimfónia, f-moll, op. 36

1. Andante sostenuto – Moderato con anima
2. Andantino in modo di canzona
Scherzo. Pizzicato ostinato. Allegro.
3. Finale. Allegro con fuoco

A 4. szimfónia 1877-ben, az Anyeginnel egy időben keletkezett. Öccsének írt levelében így fogalmazott: „Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy a szimfónia, amelyet írok, rendkívüli mű, és a legtökéletesebb formai felépítésű összes eddigi alkotásom közül.” A szimfónia ajánlása Csajkovszkij legendás mecénásának, Mecknének szól, akivel ekként osztotta meg a darab költői programját: „A szimfónia magva a bevezető gondolat, melyre aztán az egész művet felépítettem. Ez a motívum maga a Sors, a Végzet, mely utunkban áll, midőn a boldogságot keressük. Őrködik, hogy békénk be ne teljesedjék, ez a Végzet, mely Damokles kardjaként függ fejünk fölött. Ez a hatalom legyőzhetetlen, elháríthatatlan. Nem hagy számunkra mást, mint a vágyakozást. (…) A második tétel a bánatról énekel. (…) Emlékek zsonganak körülöttünk. Be szépek is! Csak az a szomorú, hogy mindez már csak volt, mindez a múlté. (…) A harmadik tétel nem fejez ki határozott érzelmet. Furcsa, megfoghatatlan, szanaszét rebbenő kép cikázik bennünk, mint amikor a bortól mámoros lélek fantáziál. A negyedik tétel mondanivalója: ha magadban nem lelsz örömet – másokban keresd! Vegyülj a nép közé, s nézd, vidámságukban milyen boldogok. A főtéma – népünnepély.”
A premieren Nyikolaj Rubinstein vezényelt, a koncerten maga Csajkovszkij nem volt jelen, így a hangverseny hangulatáról, a szimfónia fogadtatásáról csak utólagos beszámolókból értesült. Úgy tűnik, hogy az új darab nem aratott sikert, sőt, egyfajta hűvös, értetlenkedő reakció kísérte és e körülményről Csajkovszkijt csak igen tapintatosan tájékoztatták. Egyedül a mindig kíméletlenül őszinte Tanyajev fejtette ki kendőzetlenül a véleményét. A szimfónia első külföldi előadásai sem hozták meg az áttörést: érdekes, hogy a kritika vissza-visszatérve épp a formai kialakítással kapcsolatban fogalmazott meg kételyeket, valahogy nem vették észre, hogy a szimfónia „a legtökéletesebb formai felépítésű” darab Csajkovszkij „összes eddigi alkotása közül”. Csajkovszkij úgy gondolta, hogy a hagyományos, klasszikus formaelvek bizonyos műfajok esetében továbbra is irányadóak lehetnek. Ugyanakkor épp a 4. szimfóniával kapcsolatban derült ki, hogy a klasszikus örökséggel mennyire ambivalens a viszonya. Így vallott erről mecénásának: „Ha azt kérdezi, hogy tartom-e magam a bevett formákhoz, a válaszom: igen is és nem is. Vannak bizonyos típusú kompozíciók, amelyek a megszokott formák használatát feltételezik, ilyen például a szimfónia. Itt nagy vonalakban tartom magam a megszokott hagyományos formákhoz, de csak nagy vonalakban, azaz a mű tételeinek sorrendjében. A részletekkel ugyanakkor nagyon szabadon lehet bánni, ha ezt az ötletek fejlődése megkívánja. Az új szimfóniában például az első tétel nagyon markáns kitérőkkel lett megírva. A második téma, amelynek a párhuzamos dúrban kellene állnia, most igen távol és moll-ban áll. A tétel fő részének rekapitulációjában pedig ez a második téma egyáltalán nem is jelenik meg, és még folytathatnám.” A fináléval kapcsolatban Csajkovszkij megjegyezte, hogy az sokféle klasszikus formával áll rokonságban, ezt a jelenséget nevezték később az elemzők hibrid-formának. A 4. szimfónia esetében mindezt azzal érdemes még kiegészíteni, hogy a formai szakaszok sorozata nem eredményez zárt alakzatot, sokkal inkább egy elbeszélő jellegű, lineáris formát hoz létre.

***

Sibelius, Dvořák és Csajkovszkij
2025. október 29. (szerda) | 19:30
Zeneakadémia – Nagyterem
Vezényel: Delyana Lazarova
Közreműködik: Lilia Pocitari (hegedű) és a  Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
JEGYEK

Fotó: Delyana Lazarova ©Marco Borggreve