Szergej Rachmaninov: A holtak szigete, op. 29
A svájci festő, Arnold Böcklin (1827-1901) szimbolista képei rendkívüli népszerűségre tettek szert, a képeiből (sőt: másolatokból) összeállított vándortárlatok, Drezdától Budapestig hatalmas érdeklődést váltottak ki. Amikor 1895-ben Budapesten állították ki néhány munkáját, a Fővárosi Lapok kritikusa, Jartin József így jellemezte a böcklini világot: „Böcklin képein valami megmagyarázhatatlan misztikum terül el. Nem ismeri a fényhatásokat, tehát nem használ árnyékot sem, alakjai plein-airben mozognak, de olyanban, melynek regeszerű, misztikus lehelete van. S ez okozza azt a különös hangulatot a nézőben, mely rokon a mítosz, a mitológia, a monda és rege, az olasz primitívek hangulatával, de mégsem az. Hanem ha mégis ki akarjuk fejezni, azt mondjuk: böcklini hangulat.” Egy másik műkritikus, pár évvel később, egy reprodukciókból álló Budapesti kiállítás után így írt: „csak a szerelem, Beethoven muzsikája és Lord Byron legfenségesebb költeményei verhetnek föl a mai emberben olyan szenzációkat, mint a svájci Böcklin Arnold képei. Még maga a természet sem, ha az ember nem érti a madarak beszédét, a fűszálak zizegését, a ciprusok melankóliáját, a sziklahasadékok közt rejtőzködő patak csobogását, a tavaszi verőfényben sugárzó édes ígéretet, s a tenger kék vizének magasztos szimfóniáját. A természet titokzatosságainak sohase volt nagyobb kommentátora a svájci Böcklin Arnoldnál (Pesti Napló, 1898). Egyik legismertebb és talán legjellegzetesebb festménye a sajátos hangulatú, több változatban is kidolgozott A holtak szigete, mely számos zenemű ihletője volt. Szinte még meg sem száradt a festék a képen, amikor a 19. század utolsó évtizedében a svéd Andreas Hallén és a német Heinrich Schulz-Beuthen a festmény hatásától megihletve egy-egy szimfonikus költeményt komponált. E műveket végül hamar elfeledte a közönség, nem úgy, mint Rachmaninov (1909) és Max Reger (1913) nagyzenekari darabjait. Utóbbi a maga idejében igen népszerű volt és néha-néha napjainkban is előadják. Rachmaninovra A holtak szigete fekete-fehér reprodukciója hatott, a képet Párizsban látta. A kompozíció első változata 1909 elején készült, bemutatója Moszkvában volt, a zenekart a szerző vezényelte. Érdekes, hogy amikor a zeneszerző látta a festmény eredetijét, csalódott volt, „ha az eredetivel ismerkedtem volna meg előbb, talán soha nem írom meg A holtak szigetét. A fekete-fehér változat ma is jobban tetszik.” A bemutató után Rachmaninov alaposan átdolgozta a darabot, majd 1929-ben, a darab első lemezfelvétele előtt is változtatott rajta, több mint hatvan ütemmel rövidítette le. A kép egy titokzatos szigetre tartó csónakot ábrázol, a csónak utasáról és a csónakos személyéről szinte semmit sem árul el a festő. Rachmaninov zenéjének kezdete az evezők lassú, méltóságteljes mozgását imitálja. A darab egy adott pontján megszólal a Dies irae gregorián dallam, Rachmaninov egyik fontos kölcsönmelódiája, melyet értelemszerűen a túlvilág metaforájaként használ.

Szergej Rachmaninov: 2. zongoraverseny, op. 18
Rachmaninov 1901-ben bemutatott 2. zongoraversenye a szerző egyik legnépszerűbb alkotása. Első budapesti előadására sem kellett sokáig várni, 1908-ban, orosz vendégművész szólójával hangzott el. A „mű igen érdekes, melódiákban gazdag, felépítése okos, céltudatos, zenekari nyelve világos, némely gazdag melódiája szinte Csajkovszkij elementáris erejű témáira emlékeztet” – olvasható az egyik korabeli beszámolóban. Két évvel később, 1910 márciusában a budapesti közönség nagy izgalommal várta, hogy a 2. zongoraverseny immár a szerző előadásában hangozzon el. Rachmaninov végül, betegségre hivatkozva lemondta a koncertet.
Rachmaninov már 17 esztendős korában megkomponálta 1. (fisz-moll) zongoraversenyét – a folytatás azonban egy évtizedet váratott magára. A zeneszerző végül az 1900-as év nyarán, egy itáliai utazás friss emlékeivel telve fogott neki az újabb versenyműnek, de a munka első lendületében egyelőre csak a második és a harmadik tételt fejezte be, amelyeket aztán december elején nyilvánosan is eljátszott. A még hiányzó nyitótétel a következő év áprilisában készült el: a 2. zongoraverseny immár teljes formájával 1901. október 27-én ismerkedhetett meg a közönség. A mű óriási sikert aratott, s korántsem csupán Oroszországban; világszerte is hosszú időn át Rachmaninov legnépszerűbb darabja maradt: az első tétel híres, harangozást idéző indítása és az azt követő, orosz népdalokat idéző főtéma szinte a zeneszerző névjegyévé vált. A 2. zongoraverseny azonban nem csupán népszerű, de – a teljes életmű összefüggésében vizsgálva – valóban nagy előrelépést jelent Rachmaninov zeneszerzői pályáján: az 1. szimfónia (1895) fiatalosan erőszakos zenekari hangzását itt színesen egymásba olvadó, lágy harmóniák és finoman ívelt dallamok váltják fel. A kiegyenlített hangzást segíti a hagyományos, versengő vonások háttérbe szorulása is: a 2. zongoraversenyből szinte teljesen hiányzik a tisztán zenekari, illetve a csak a szólista által játszott szakaszok „concertaló” egymás mellé állítása.
A c-moll zongoraversenyről szóló műismertetők soha nem mulasztják el megemlíteni, hogy az 1. szimfónia katasztrofális kritikai fogadtatása a zeneszerző idegösszeomlásához vezetett. Rachmaninov ugyan tisztában volt azzal, hogy a premier (1897) körülményei messze nem voltak ideálisak, leginkább mégis saját zeneszerzői alkalmatlanságával magyarázta a kudarcot. Zongoraművészi és karmesteri tevékenységével nem adott fel, zeneszerzőként viszont teljesen leblokkolt. Ebből a bénultságból segítette ki Nyikolaj Dahl (1860-1939) doktor. A hipnózis segítségével dolgozó orvosnak olyan páciensei voltak, mint az operaénekes Saljapin, a zeneszerző-zongoraművész Szkrjabin vagy a legendás színházrendező, Sztanyiszlavszkij. Rachmaninov terepiája 1900 januárjában kezdődött és napi rendszerességgel, több mint három hónapig tartott. Dahl módszere „egyszerű” volt: a hipnotikus állapot elérése után olyan tömör üzeneteket szuggerált, mint például „versenyművet fogsz írni”, „zeneszerző vagy”.

Antonin Dvořák: 7. szimfónia, d-moll, op. 70
A 7. szimfónia 1885-ben született és még ebben az évben be is mutatták Londonban. A mű igen kedvező fogadtatásban részesült, a neves brit zenetudós, Donald Tovey (1875-1940) szerint Dvořák műve Brahms négy szimfóniája, Schubert „Nagy” C-dúr szimfóniája és a Beethoven-szimfóniák után a műfaj legkiválóbb 19. századi reprezentánsa. Dvořák szimfónia-író ambíciója ebben az időszakban több forrásból is táplálkozott. Brahms 3. szimfóniájának bemutatója után megélénkült érdeklődéssel fordult a műfajhoz, szeretett volna egy, a cseh nép politikai küzdelmeit kifejező darabot írni, de talán a legfontosabb mégiscsak az lehetett, hogy az 1884-es nagysikerű angliai koncertturnéjának köszönhetően megrendelést kapott egy új műre. A szimfónia nyitótétele nagyszabású szonátaforma. A d-moll komor hangszínét kiemeli a hangszerelés is: az első téma a nagybőgők és az üstdob tartott hangja fölött csellókon és brácsákon szólal meg, majd a teljes zenekar veszi át és viszi tovább a témát. A kidolgozási rész, majd a visszatérés után a tétel zárása előtt utalásként megszólal Wagner Trisztán és Izoldájának nevezetes kezdő akkordja, a híres Trisztán-akkord, más hangnemben, de az eredeti hangszerelésben. A bájos, varázslatos színekben fürdő lassú tétel főtémája a cseh zeneszerző egyik legszebb, legmeghittebb dallamképlete. Az érzelmekben gazdagon telített muzsika az első tétel kemény küzdelmei után megnyugvást s egyben új erők gyűjtését keresi. A Scherzo különleges hangulatokat fűz egymásba és már-már Mahler világát vetíti előre, a Fináléban pedig újra megjelenik egy pillanatra a Trisztán-idézet.

Rachmaninov és Dvořák
2025. november 18. KEDD 19:30
Zeneakadémia
JEGEK