Mosonyi Mihály: Ünnepi zene
Az Ünnepi zenét 1861-ben mutatták be, a koncerten Schumann B-dúr szimfóniája, egy részlet Erkel Bánk bánjából és Beethoven Hegedűversenyének első tétele hangzott el. A mű nem aratott olyan nagy sikert, mint Mosonyi korábbi műve, a Gyászhangok, de lelkes kritikából így sem volt hiány: „Mosonyi Ünnepi zenéje újra alkalmat ad, hogy kifejezzük örömünket azon a szellemi fejlődésen, melyre a magyar zene képes. Úgy látjuk, ez a nyitány jelen korunknak találó ábrázolása. Minden vágyunk és kívánságunk a drága hazának, mely hosszú elnyomatás után, a Bach-rendszer fűzőjétől elszorult mellünkből feltör, itt, úgy látszik, el van mondva, minden reményünk kifejezésre talál, és végül, ennek beteljesülése után, a „Szózat” magasztos köszönetével ér véget a mű.” (Pest-Ofner Bürger-Zeitung, 1861. január 8.) Liszt Ferencet lelkesítette a darab, olyannyira, hogy amikor 1865-ben a Nemzeti Zenede negyedszázados ünnepségén bemutatásra került a Szent Erzsébet legendája, Liszt maga vállalkozott arra, hogy az Ünnepi zenét elvezényelje. Ilyen megtiszteltetésben egyetlen más magyar kortársát sem részesítette hazai környezetben. Amikor például „nemzeti hangütésű zenével” akarta megköszönni szekszárdi híveinek hódolatát, Sipos Antal közreműködésével Mosonyi darabját játszotta el a zongorán.

Liszt Ferenc: A bölcsőtől a sírig – szimfonikus költemény
Az élete delén alkotó Liszt Ferenc – különösen a weimari időszakban írt 12 szimfonikus költeményben – hősök küzdelmét és megdicsőülését ragadta meg zenei eszközökkel. Bő két évtizeddel később, 1881-ben, utolsó szimfonikus költeményében a küzdelem pusztán intermezzo az élet két nagy eseménye között. Liszt, túl a küzdelmeken, rezignáltan tekint az emberi lét végére, a túlvilágot látja maga előtt, teljes megnyugvással. A darabot Zichy Mihály, hasonló című grafikája inspirálta. Míg a weimari korszak szimfonikus költeményei egytételesek voltak, A bölcsőtől a sírig világosan megkülönböztetett, szünetekkel elválasztott három tételből áll. Ám ami ennél is fontosabb, hogy a darab stílusa radikálisan eltér az ötvenes évek Liszt-stílusától, a legkésőbbi, legmodernebb, legérdekesebb Liszt-művekhez fogható.

Luigi Cherubini: Requiem, c-moll
A 18-19. század fordulójának egyik legelismertebb zeneszerzője, Luigi Cherubini (1760-1842) olyan kortársaira is óriási hatást gyakorolt, mint Ludwig van Beethoven. Az 1817-ben, a kivégzett XVI. Lajos emlékünnepére komponált Requiemet egyformán jelentős műalkotásnak tekintette Berlioz, Schumann és Brahms. A darab 1827-ben elhangzott Beethoven gyászszertartásán, sőt, 1834-ben, Marseille főtemplomában egy Beethoven emlékének szentelt koncerten is. Ahogy egy korabeli magyar újság is beszámolt az eseményről, a nagyszabású művet közel ötszáz előadó szólaltatta meg, és „felette nagy benyomással hatott a templomnak minden részét ellepett közönségre.” Cherubini a gyászmise majdnem teljes szövegét megzenésítette, a kompozícióra egyszerre jellemző a bécsi klasszikus stílus világos formálása és a romantika árnyalt hangszínvilága. A darab első része az Introitus, a Requiem aeternam és a Kyrie kezdetű szövegeket egyesíti magában. A hangvétel könyörgő jellegéhez igazodva a vegyeskarhoz itt csupán két kürt, két fagott, üstdob, valamint a mélyvonósok társulnak. A hat ütemnyi zenekari bevezető jellegzetes motívuma valósággal behálózza a hangszeres kíséretet. Az énekkari anyag ezen a helyen jobbára homofon szerkezetű, a szólamkapcsolatok csak rövid pillanatok erejéig válnak áttörtebbé. A rövidre fogott Graduale zenekari részében csak a vonóskar vesz részt. A nagyméretű Dies irae drámai szövegének érzelmi változásait a zeneszerző lépésről lépésre követi. A négyszólamú vegyeskarhoz itt már a teljes szimfonikus zenekar csatlakozik. Ezt a szakaszt a rézfúvósok erőteljes fanfárhangjai vezetik be. A hegedűk és mélyhegedűk halkan induló, majd mind jobban erősödő rövid hangjai készítik elő a Tuba mirum kezdetű szöveg megrendítően hatalmas kitörését. A zene újabb drámai emelkedése – minden alkalommal a rövid hangokból álló vonósmotívummal előkészítve – az Unde mundus judicetur, a Quidquid latet és különösen hatásosan a Rex tremendae majestatis szavaknál ér el újabb és újabb tetőpontokat. A kórus Recordare, Jesu pie kezdetű szövegrészre énekelt szélesívű dallamait a vonósok halk sóhaj-motívumai fonják körül. Végül hatalmas fokozás készíti elő a Dies irae szakasz lezárását, a meghitt hangon kibontakozó Lacrimosát. A Requiem másik, nagy léptékben kidolgozott szakasza az Offertorium. Cherubini a dinamika és a textúra élesen kimetszett kontrasztjaival emeli ki a meghaltak békességéért könyörgő szavakat. Majd a Quam olim Abrahae kezdetű szövegre hatalmas énekkari-zenekari fúga bontakozik ki. A Hostias et precestibi szavakra ismét csendesebb s nyugalmasabb zenei szakasz épül. Ezt a miserészt lendületes kórusfúga zárja le. Rövid, ám annál emelkedettebb a Sanctus és a Benedictus zenéje. Szekeres Kálmán írja: „a himnikus harmóniákban éneklő kórusszólamokat gazdagon színezett zenekari kíséret keretezi. A mindvégig szélesen zengő dinamika csupán a Benedictus szövegének kezdeténél halkul el rövid időre. Megállás nélkül következik ezután a Pie Jesu finom vonalakkal megrajzolt s a vokális és instrumentális szólamokat igényes kontrapunktikus technikával egybeolvasztó halk muzsikája. A zenekart a komponista itt ismét leszűkíti a kürtök, klarinétok, fagottok és mélyvonósok intim hangzású együttesére. A Requiem zárószámában ismét két miserész, az Agnus Dei és a Communio kapcsolódik egybe. Az Agnus Dei határozott vonalú énekkari dallamát igen differenciált ritmusú zenekari kíséret fonja körül. A Lux aeterna luce atris kezdetű szövegen pedig igen finoman megrajzolt fugató-rész bontakozik ki, amely mind jobban elcsendesedve, végül halkan zengő harmóniákba olvad bele.”

Cherubini: Requiem
2025. november 11. KEDD 19:30
Pesti Vigadó
JEGYEK