Richard Wagner: Wesendonck dalok
Wagner a zürichi emigráció éveiben – félbehagyva a Siegfried kompozíciós munkáját – a Trisztán és Izolda operával egy időben, annak előtanulmányaként öt zongorakíséretes dalt írt Mathilde Wesendonck verseire (1857-1858). Ahogy Molnár Antal fogalmazott, ezek a dalok „úgy aránylanak a zenedrámához, mint rajzvázlat a színes freskó-festményhez”. Wagner nemcsak egy intelligens és tehetséges nőt látott nagylelkű mecénása, Otto Wesendonck feleségében, hanem egy hús-vér, érzéki asszonyt is, akit „első és utolsó szerelmének”, „élete koronájának” nevezett, szenvedélyes leveleiben pedig „lelkem lelkének”, „nyugalmam őrangyalának”, „mennyországomnak, Megváltómnak” szólított. Wagner a kéziratban két dalnál (Träume, Im Treibhaus) is feljegyezte: „Tanulmány a Trisztán és Izoldához”, de a Stehe still emelkedő kromatikájában is könnyű felfedezni a formálódó opera vágyakozó hangját. A Schmerzen című dalról így írt a zeneszerző Mathildének: „Szebb mindannál, amit eddig csináltam. Velőmig megreszketek, ha hallom.” Az öt dal közül a legkorábbi a Der Engel, szövege (az égi küldött megszánta gondolataimat és fölemelte a végső tisztaságba, miként az angyal felemeli a szenvedőket…) a Lohengrin világával mutat rokonságot. Wagner a Träume című dalt átírta kamaraegyüttesre, az énekszólamot a hegedűre bízta. Ezt a változatot Mathilde születésnapján, 1857 december 23-án, szerenádként elő is adták. A teljes ciklus nagyzenekari változatát Felix Mottl (1856-1911) készítette (1893).
Liszt: Faust-szimfónia
I. Faust
II. Gretchen (Margit)
III. Mephistopheles (Mefisztó)
Liszt Ferenc: Faust-szimfónia
„Számomra veszélyes dolog bármivel foglalkozni, ami Goethével kapcsolatos” – írta Liszt Carolyne Sayn-Wittgenstein hercegnőnek. E sokat idézett mondat hátterében ott állhatnak a Goethe nyomán szerzett művek, Schuberttől Berliozig; s persze ott van az 1850-es évek Weimarja, Goethe otthona, a „német Athén”. Liszttől – kimondva, kimondatlanul – azt várják, hogy tegye a várost ismét a német szellem központjává. E nyomasztó tehernek eleget tenni, ráadásul épp a Fausttal – nos, ez valóban istenkísértés. Amikor Liszt végre elhatározta magát, tőle szokatlan gyorsasággal készült el a darab partitúrája. Nyilvánvaló, hogy hosszú évek óta érlelődő, merész koncepciót valósított meg. Nem vállalkozott a Goethe-dráma megjelenítésre, nincs közvetlen utalás cselekménymozzanatokra. Három karakterkép, zenei portré köré építette fel a művet, egyfajta triptichont alkotott, melynek két „oldalszárnyában” tükörképekre ismerhetünk.
Liszt két korszakos remekművét, a h-moll szonátát (1853) és a Faust-szimfóniát (1854) sokan tekintik ikerkompozícióknak; részben a szonáta feltételezhető Faust-tematikája, részben a két monumentális darab hallatlanul koncentrált felépítése miatt. Voltak, akik a szonátát önarcképnek láttatták, a zene szélsőséges kontrasztjait Liszt személyiségének belső konfliktusaiból vezették le; s mi más lenne a Faust-szimfónia, ez a radikálisan eredeti Goethe-interpretáció, ha nem az egyén önmagával folytatott harcának zenedrámája, melyben Mefisztó nem más, mint Faust torz karikatúrája?
Wagner és Liszt
2025. november 25. KEDD 19:30
Müpa
JEGYEK