Wolfgang Amadeus Mozart: La clemenza di Tito – nyitány, K. 621
A Titus kegyelme (La clemenza di Tito) egy, a 18. század közepén népszerű Metastasio-librettóra (közel negyven megzenésítése ismert) készült, rövid idő alatt. A művet II. Lipót császár cseh királlyá koronázásakor (1791. március 6.) mutatták be, mérsékelt sikerrel. Később valamivel kedvezőbben fogadták, de a 19. században, az úgynevezett mesteroperák mellett háttérbe szorult. A darab értékeinek legújabb kori újrafelfedezéséhez szükség volt a műfaj (opera seria) és a régizene reneszánszára. Az opera nyitánya ünnepélyes, fenséges hangvételű, híven tükrözi a mű alaptémáját, a nagylelkűség és az erkölcsi nemesség diadalát. A formálás az olasz operanyitányok háromrészességét követi.
Ludwig van Beethoven: 1. C-dúr zongoraverseny, op. 15
Beethoven első akadémiája előtt a bécsi zenebarátokat olyasféle izgalom kerítette hatalmába, mint amilyen Mozart másfél évtizeddel korábbi akadémiáit kísérte, hiszen Beethoven – Mozart példáját követve – zeneszerzőként és zongoristaként is a publikum elé állt. A Burgtheater közönsége Mozart- és Haydn-művek társaságában egy régóta várt szimfóniát, egy szeptettet és a néhány évvel korábban szerzett C-dúr zongoraversenyt hallgathatta meg. Az egykori plakát egy nagy szimfóniát ígért „a néhai Mozart karnagy úrtól” (valószínű, hogy a g-moll szimfónia szólalt meg), Haydnt pedig az ekkor rendkívül népszerű Teremtés egyik áriája, illetve egy duettje képviselte. Beethoven nem véletlenül tervezte meg így a hangverseny programját: világossá tette, hogy kikhez méri magát. A C-dúr zongoraverseny mozarti inspirációja félreismerhetetlen – de a 18. század végén egy Beethovenhez hasonló kaliberű zongorista-zeneszerzőnek lehet-e egyáltalán más mintája, mint Mozart?
Gyöngyösi Levente: Karácsonyi oratórium
Gyöngyösi Levente 2013-ban írt, latin nyelvű Karácsonyi oratóriuma a nagy példakép, Bach művéhez hasonlóan izgalmas, többféle szövegforrásra támaszkodó librettóra készült, kisebb részben János, többségében Lukács evangéliumára. Az elbeszélés bizonyos pontjain a lehetséges gondolati asszociációkat Ószövetségből és máshonnan vett szövegre készült, szemlélődő áriák közvetítik. A kompozíció igényes, nagyszabású feladattal ajándékozza meg az énekes szólistákat, melyek közül kettő emelkedik ki: a szoprán megszemélyesíti Szűz Máriát és az angyalt, a tenor pedig – részben a passiókat idézve – az evangélista szerepét kapja, de szemben a passiókkal, ezúttal áriát is énekel. A bő negyven perces kompozíció 15 hosszabb-rövidebb tételből áll, az „első részében a János-evangélium elejét éneklik, aminek filozofikus-misztikus mondanivalóját a zene némileg leegyszerűsítve tolmácsolja” – árulta el a zeneszerző. „A második rész úgy működik, mint a bachi oratórium: a szöveg bizonyos pontjain gondolati asszociációink támadnak, melyekből az Ószövetségből és máshonnan vett szövegre írott ária lesz. A mű végéhez közeledvén szokatlan betoldásokat alkalmaztam: beletettem József Attila Betlehemi királyok versét Fehér Bencelatin fordításában. Az egyre több szereplőt fölvonultató zárójelenet csúcspontja pedig a három pásztor, a háromkirályok és Mária szeptettje. Énekkar csatlakozik hozzájuk, majd zárókórussal ér véget az oratórium. Az egyetlen komor pillanat, mikor az Evangélista elmondja: nem találtak helyet a szálláson és kénytelenek egy istállóban éjszakázni, ahol is megszületik a kis Jézus. Ekkor furcsa visszacsatolásként a tenorszólistának – a hallgatónak? – eszébe jut, ki is válik majd sokkal később ebből a kisgyermekből. Az ószövetségi prófécia ébred föl bennünk Ézsaiás könyvéből, amely a Messiásban is fontos szerepet játszik. Fájdalmas, önváddal teli tenoráriában szólal meg a darab elején pozitív színben megjelent koráldallammal. Itt is dúr, de sötétebb, önmarcangoló.”
Gyöngyösi Levente: Karácsonyi oratórium
December 2. 19:30 | Zeneakadémia
JEGYEK