Johannes Brahms: D-dúr szerenád, op. 11
I. Allegro molto
II. Scherzo. Allegro non troppo – Trio. Poco più moto
III. Adagio non troppo
IV. Menuetto I. – Menuetto II.
V. Scherzo. Allegro
VI. Rondo. Allegro
A D-dúr szerenád 1857-ben keletkezett, a kompozíció a huszonnégy éves Brahms első, nyomtatásban publikált zenekari műve. A Szerenád első megfogalmazásában kilenc hangszerre írt kamaramű volt, ebben a formájában el is hangzott Hamburgban, de Brahms végül a zenekari változatot tekintette elsődlegesnek. 1860-ban, Hanoverben ez a verzió szólalt már meg, a koncerten Joseph Joachim vezényelt. Formai szempontból a Szerenád a bécsi mesterek, elsősorban Haydn és Mozart hatásáról árulkodik, a hangzás, a zenei ötletek sodrása pedig Beethovent idézi. Az első tétel vidám-naiv karakterű kürt-témával – már-már falusias hangulatot keltve – mutatkozik be. A tétel második témájának kibontása a Brahmsra később is oly jellemző ritmikai komplexitás szép példája. A második tételben (Scherzo) a romantika divatos társastánca, a keringő kontúrjai jelennek meg. A lassú tétel (Adagio non troppo) sokak szerint a fiatal Brahms leghangulatosabb muzsikáinak egyike, különösen megindító a klarinétok közös „éneke”. A G-dúrban, majd g-mollban megszólaló negyedik tétel igazolja, hogy a 19. század derekán a menüettet Brahms még érvényes mozgástípusnak tekintette. Az ötödik tétel újra egy Scherzo, melyben Brahms immár közvetlenül is Beethoven szimfónia-scherzóinak örököseként lép fel: a zenei anyag nemcsak a 9. szimfónia scherzójára emlékeztet, hanem tematikus anyagában nyíltan utal a 2. szimfónia scherzójának egyik részletére. A művet könnyed, felhőtlen Rondo kerekíti le.
Bartók Béla: Concerto
I. Introduzione. Andante non troppo
II. Giuoco delle coppie. Allegretto scherzando
III. Elegia. Andante, non troppo
IV. Intermezzo interrotto. Allegretto
V. Finale. Pesante – Presto
Bartók Béla Concertója karmesteri ösztönzésre született, Serge Koussevitzky, a Bostoni Szimfonikusok vezetője rendelte. A bostoni bemutatóra Bartók ismertetőt is írt: „A mű általános hangulata – a tréfás második tételtől eltekintve – fokozatos átmenetet képvisel az első tétel komolyságától és a harmadik gyászos siratóénekétől a zárótétel életigenléséig. E szimfónia-szerű zenekari műnek a címét az egyes hangszerek, hangszercsoportok koncentráló vagy szólisztikus kezelésmódja magyarázza. A virtuóz hangszerkezelés például az első tétel kidolgozásának fugatoszakaszaiban jelenik meg (rézfúvó hangszerek), vagy a zárótétel főtémájának perpetuum mobile-szerű futamaiban (vonósok) és különösen a második tételben, ahol a hangszerek mindig párosával jelennek meg egymást követően, briliáns passzázsokkal.”
A kompozícióban – Bartóktól szokatlanul – sokféle idézet, illetve idézetszerű anyag található. Az Elégia döbbenetes erejű siratóját például a Kékszakállú herceg várának egyik jellegzetes hangzásképe vezeti fel (Könnyek tava). A Megszakított közjáték (Intermezzo interrotto) címében egy Debussy-prelűdre utal, melyet Bartók játszott is (La sérénade interrompue). A nevezetes Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország dallam operettes nótasláger, ami Bartók kezében valósággal felmagasztosul. A bárdolatlan, agresszív és torz nóta, ami a szerenád-jelenetet megzavarja, szintén operett melódia, ám Bartók valószínűleg nem eredeti formájában ismerte (Lehár Ferenc: A víg özvegy), hanem ahogy Sosztakovics is idézi a VII. szimfóniában.
Amikor 1947 áprilisában Magyarországon is bemutatták a kompozíciót, a kiváló zeneszerző és alkalmi zenekritikus, Szervánszky Endre így írt: „A koncertlátogató budapesti közönség boldogan állapította meg, hogy most az egyszer mindent megértett, együtt szorongott Bartók elfojtottan mély lírájával és együtt nevetett groteszk humorával. Úgy hiszem, Bartók Concertója népszerűségben vetekedni fog a világ zeneirodalmának legnagyobb alkotásaival.”
Brahms és Bartók
2026. február 14. 19:30
JEGYEK