Franz Schubert: B-dúr trió, D 471
A Schubert-művek katalógusában három, B-dúr hangnemű vonóstrió, illetve trió-kezdemény található. Az első a zeneszerző tizenhét éves korában, 1814-ben keletkezett, de ebből a kompozícióból alig néhány ütem maradt csak fenn. Két évvel későbbről származik a következő (D 471), melynek első tételét Schubert befejezte, de a második tétel töredékben maradt. A harmadik triót (négy tételben és ráadásul két változatban) 1817-ben fejezte be. Az 1816-os trió-tétel (D 471) a klasszikus mesterek példáját követi, a felépítés (szonátaforma) világos, pedáns, ugyanakkor a zenei folyamat harmóniai el-elkalandozásai már Schubert érett stílusát vetítik előre. A tétel alapkaraktere inkább lírai.
Clara Schumann: g-moll zongoratrió, op. 17
I. Allegro moderato
II. Scherzo. Tempo di menuetto — Trio
III. Andante
IV. Allegretto
Az 1846-ban szerzett g-moll trió Clara Schumann egyik legérettebb, legtökéletesebben kidolgozott többtételes műve. A mű Drezdában keletkezett, az ősbemutatóra Bécsben került sor, 1847-ben. Immár második alkalommal lépett fel a császárvárosban, s bár férje, Robert Schumann nem élvezte a bécsiek tiszteletét, Clara művét kifejezetten lelkesen fogadták. Az egyik korabeli kritika szerint a „mű szerkezete világos, ami ritkaság; a művészi formálás pedig nagy mesterségbéli tudásról árulkodik, amit nem vártunk a zeneszerző hölgytől.” A kompozíció 1847-ben, Lipcsében jelent meg nyomtatásban. Clara Schumann eredetileg barátjának, a zeneszerzőként is igen tehetséges Fanny Mendelssohn-Henselnek szerette volna dedikálni a művet, de Fanny 1847 májusában bekövetkezett halála miatt a darabot ajánlás nélkül publikálta. Egy évvel később Robert Schumann is írt egy zongorás triót (d-moll, op. 63), művére kimutatható hatást gyakorolt felesége kompozíciója.
Bedřich Smetana: g-moll trió, op. 15
I. Moderato assai – Più animato
II. Allegro, ma non agitato
III. Finale. Presto
A g-moll trió Smetana első valóban jelentős többtételes alkotása. 1854 és 1856 között Smetana három leánygyermeke halt meg nem sokkal születésük után. Ebben az időszakban veszítette el rendkívüli zenei tehetséggel megáldott legidősebb lányát is, a rajongva szeretett Bedřiškát is. Az 1855-ben komponált g-moll trióra ez a tragédiasorozat nyomta rá bélyegét. A szonátaformájú elégikus első tétel fájdalmas lamentója, és a második tétel enyhülést adó – Schumannra emlékeztető – lírája kapcsolódik közvetlenül ehhez a tragédiához. A finálé gyászinduló karakterű zenei anyaga egy korai – szintén g-moll hangnemű – zongoraműre vezethető vissza.
Bartók Béla: I. rapszódia, BB 94
I. Moderato (Lassú)
II. Allegro moderato (Friss)
Az I. rapszódiát Bartók 1928-ben, Szigeti Józsefnek ajánlva komponálta, eredetileg hegedűre és zongorára (majd zenekarra, később pedig elkészítette a gordonkás változatot is). A két tételben (Lassú, Friss) a szerző erdélyi román népi táncdallamokat dolgozott fel. De nem csak maguk a dallamok, hanem az ehhez a dallamokhoz kapcsolódó sajátos előadásmód is inspirálta Bartókot. Papp Márta így írt erről: a zeneszerző a „rapszódiákban a román és rutén hegedűstáncokat jórészt azoknak eredeti és egyedi népi előadói stílusával együtt használta fel, átvéve a paraszthegedűsök játékmódjának sajátosságait. A hegedűrapszódia kulcsfontosságú mű ilyen szempontból; rávilágít ugyanis Bartók a 20. században szinte egyedülállóan egyéni hegedűstílusának népi gyökereire.”
Francis Poulenc: Sextet, FP 100
I. Allegro – Vivace
II. Divertissement. Andantino
III. Finale. Prestissimo
A fúvósötösre és zongorára írt kamaramű 1931-1932-ben keletkezett, az 1933-as ősbemutató után néhány évvel, 1939-ben Poulenc részben átdolgozta a darabot: „az első változatban több jó ötlet volt, de valahogy rosszul lett összeállítva. Az arányok megváltoztatása révén most már sokkal világosabb minden” – írta a zeneszerző Nadia Boulanger-nak.
A Sextet hangvételén még érződik a fiatal Poulencre (és általában a Hatok zeneszerző-csoportra) jellemző, Erik Satie örökségének tekinthető groteszk-ironikus látásmód, a klasszikus és a populáris zenei elemek – például a cirkuszi muzsika – keveredése. Az első tételben a hangszerek szellemes kergetőzése mellett a harmóniák jazzre utaló ízeit is felismerhetjük; a második tétel imitálja-parodizálja a 18. századi divertimento-stílust és egy kicsit Mozartot is, akit egyébként Poulenc rendkívül sokra tartott. A legtöbb zenei fricska talán a harmadik tételben található, Offenbachra utaló galoppal kezdődik, de felismerhetőek a ragtime és a jazz elemei is és megjelennek az előző két tétel legfontosabb zenei gondolatai. A kompozíció egy Ravel szellem előtt tisztelgő lírai és ünnepélyes kódával fejeződik be.
Variációk 5.
2026. február 9.
Dohnányi Ernő Zenei Központ
JEGYEK