Gioacchino Rossini: Tell Vilmos – nyitány
Rossini monumentális, s egyben utolsó operáját 1829-ben mutatták be Párizsban. A következő közel négy évtizedben – bár a komponálással nem hagyott fel teljesen – több operát nem írt. A darab nyitányának zárórészében felhangzó galopp már-már önálló életre kelt, megjósolhatatlan, hogy legközelebb szignálként, csengőhangként vagy épp filmzeneként halljuk újra.
A teljes, bő tízperces nyitány már-már szimfonikus költeménynek is beillik, különleges harmóniai és hangszerelési megoldások jellemzik, a tétel érzelmi hullámzása pedig egészen kivételes. Berlioz szerint a csellóegyüttesen felhangzó első téma „a mélységes magány nyugalmát, a természet fennkölt csöndjét sugallja, amikor az elemek és az emberi szenvedélyek is elcsöndesednek”. Wagner is nagyra becsülte, néhány megoldását – például A bolygó hollandi nyitányában – maga is kipróbálta.
Bár Rossini nagyon népszerű szerzőnek számított Magyarországon, a Tell Vilmost – ebben szerepet játszhatott a Habsburgok negatív színben való szerepeltetése is – „csak” 1856-ban mutatták be. A nyitányt viszont jóval korábban is lehetett már hallani. Egy 1846-os sajtótudósítás szerint „a Tell Vilmos nyitányát hangászkarunk mindig kitűnő je¬lességgel szokta játszani”. Az amúgy is nagyszerű szerzemény a remek előadások miatt is a közönség kedvence lett, melyet – így a beszámoló – „folyvást zajosan megtapsol és nem ritkán is¬mételtet is. Az Andantino fuvola-magánya kitűnően, szépen játszatott. Az első Allegro-ban, mely különben is oly kaotikus menetű, hogy a legéberebb figyelemmel is alig lehet felfogni, nem ártana a nagydob zsarnokát barátságosan figyelmeztetni, miszerint a forte vagy még a fortissimo nem annyit tesz, hogy a dobot karja szakadtáig püfölje, s ágyúlövései által a többi csöndesebb hangszereket szinte hallhatlanná te¬gye; hanem legerősebb esetben is csak annyit, hogy az összes hangászkar erejéhez mérve nagyon erős vagy legerősebb hangokat kell rajta verni”.

Carl Maria von Weber: 1. klarinétverseny, f-moll, op. 73
Weber: 1. klarinétverseny, f-moll, op. 73
I. Allegro
II. Adagio ma non troppo
III. Rondo. Allegretto

A 25 éves Weber Münchenben találkozott először a korszak egyik kitűnő klarinétművészével, a kalandos életű – a napóleoni háborúkban is megfordult – Heinrich Joseph Bärmann-nal. A zenetörténészek szerint e találkozó nélkül Webernek eszébe se jutott volna, hogy több koncert-darabot is írjon klarinétra, melyek közül az f-moll versenymű a mai napig a hangszer repertoárjának egyik ékköve. Érdekes, hogy Magyarországon viszonylag későn, csak az 1800-as évek legvégén, nyolc évtizeddel a müncheni bemutató után adták elő. A mű első tétele formai és hangszerelési szempontból sok újdonságot tartogat és hatással volt a romantikus versenyművek későbbi történetére, mások mellett Mendelssohn stílusára is. A darab ugyanabban az évben, 1811-ben készült, mint Beethoven nem kevésbé merészen kísérletező 5. zongoraversenye (Esz-dúr). Különösen egyéni, ahogy Weber a szólóhangszer, azaz a klarinét és a zenekar kapcsolatáról gondolkodik. A lassú tétel mintha csak egy opera áriája volna, hangvételében pedig nem áll távol Mozart Klarinétversenyének lassújától. Egészen eredeti a tétel középrésze, melyben a klarinét énekét három kürt kíséri. A tétel harmadik részében visszatér az ária dallama, ezúttal még fátyolosabban, még érzelmesebben. Az utolsó tétel könnyed, játékos és virtuóz rondó.

Franz Schubert: 9. „Nagy” C-dúr szimfónia, D. 944
I. Andante – Allegro ma non troppo
II. Andante con moto
III. Scherzo. Allegro vivace
IV. Finale. Allegro vivace

Az 1825-28-ban írt C-dúr szimfónia Schubert halála után tizenkét évvel, 1840-ben jelent meg nyomtatásban. A kiadó 7. szimfóniaként publikálta (német nyelvterületen ma is ekként említik); a zeneszerző életművét katalogizáló Otto Erich Deutsch műjegyzékében már 8. szimfónia; az angolok pedig 9. szimfóniát mondanak, amikor az egyik legeredetibb, a műfaj klasszikus elveit meglepően radikálisan újragondoló Schubert-kompozíciót kell megnevezni. Mellékneve – „Nagy” – egy másik C-dúr hangnemű Schubert-szimfóniától, a Hatodiktól különbözteti meg, ugyanakkor e jelző a darab dimenzióit, léptékét is híven tükrözi. Amikor a partitúrát Schubert testvére, Ferdinand 1838-ban a Bécsben tartózkodó Robert Schumann elé tette, a hozzáértő szem azonnal felmérte a darab jelentőségét. Schumann szerint a Beethoven utáni korszak legjelentősebb szimfóniaszerzője Mendelssohn volt, így igen sokat mondó, hogy a C-dúr szimfóniáról úgy gondolta, hogy talán még Mendelssohn hasonló darabjainál is „nagyobb”. A kompozícióról készített másolatot eljuttatta Lipcsébe, a darab itt hangzott el először a maga teljességében – Mendelssohn vezényletével.
Schumann nem sokkal ezután lelkesült recenziót írt a szimfóniáról, méltatva annak mesteri megformálását és még 1840-ben is megdöbbentően újszerű vonásait. Nyitótétele például a lehető „legszabályosabb” szonáta-formában íródott, az egyes formarészek azonban nem éles cezúrákkal, szünetekkel, hanem sajátos átmenetekkel váltják egymást, mintegy áttűnnek egymásba. Schumann is csodálattal szemléli mindjárt az 1. tétel Andante-bevezetése és a szonáta-főrész közötti átmenetet: „Úgy tűnik, mintha nem lenne tempóváltás; nem tudjuk, hogyan, de hirtelen megérkezünk a főtémához.” Maga a bevezetés is rendhagyó módon, kürtszólóval, a német romantika jellegzetes természetzenéinek hangján kezdődik. Ez a bevezető kürt-téma mintegy a tétel mottója: diadalmas karakterrel visszatér majd a befejezéskor, a belőle leszakadó, pontozott ritmusú motívum pedig az egész tételt áthatja. Schumann a rendkívüli tehetség jeleként értékelte továbbá, hogy Schubert, aki oly keveset hallhatta a saját hangszeres műveit előadva, milyen pompásan hangszerelte meg a művet, s azt is észrevette, hogy a zeneszerző a szimfóniában úgy használja a hangszereket, mint az énekhangokat, s a hangszercsoportokat, mint egy kórust.

**

Rossini, Weber és Schubert
Zeneakadémia – Nagyterem
2026. március 5. csütörtök 19:30
JEGYEK