Huszonöt éve vezényel a világ legjelentősebb színpadain. Mély szakmai alázat és a magyar zenei élet iránti elkötelezettség, egyfajta különleges kötelék jellemzi. Riccardo Frizza, az olasz karmesteri iskola meghatározó alakja, 2025-től a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának tiszteletbeli karmestereként folytatja a már megkezdett munkát.
Negyedszázada áll a világ legrangosabb pódiumain. Hogyan tekint vissza az elmúlt évtizedekre?
Az emberi és művészi fejlődés folytonos évei voltak ezek. Kivételes együttesekkel, énekesekkel és zenészekkel dolgozhattam együtt olyan operaházakban és koncerttermekben, amelyek magát a zenetörténetet képviselik. Idővel megtanultam, hogy a karriert nem a debütálások vagy az elvezényelt darabok száma méri, hanem a párbeszéd mélysége, amelyet a zenészekkel és a közönséggel alakítunk ki, valamint az a bizalmas, kiváltságos viszony, amely a partitúrákhoz fűz. Hálával tekintek vissza erre a huszonöt évre, miközben a jövő iránti kíváncsiságom továbbra is töretlen.
Kik voltak azok a mentorok vagy kollégák, akik a legnagyobb hatást gyakorolták önre?
Az első olaszországi mestereimtől kaptam meg az alapvető fegyelmet és módszertant. Gilberto Serembe iskolájából érkeztem, aki Mario Gusella növendéke volt, ő pedig közvetlenül Toscaninitől tanult. Bizonyos értelemben tehát a nagy olasz karmesteri tradíció gyermekének érzem magam, és természetesen felelősségemnek tartom, hogy ezt az örökséget továbbadjam. Tanulmányaim során több karmesterre tekintettem példaképként. Emlékszem, fiatalon arra spóroltam, hogy meg tudjam venni Bernstein VHS-kazettáit, valamint Harnoncourt és Gardiner első lemezeit. Pályám indulását pedig két meghatározó művész, a Rossini-szakértő Alberto Zedda és Giancarlo Menotti segítette. Az azóta eltelt időben pedig olyan tapasztalt zenésztársaktól és énekesektől tanultam meg az „együtt lélegzés” művészetét, akikkel korábban álmodni sem mertem volna közös munkáról. Minden fontos együttműködés nyomot hagy: néha ez egy technikai tanulság, máskor a színház és a zene tágabb értelmezése.
Riccardo Frizza és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara – fotó: Vörös Attila
Hogyan látja önmagát ma a pulpituson? Másként tekint egy partitúrára most, mint a pályája elején?
Mindenképpen. Pályakezdőként az ember gyakran a kontrollra és a struktúrára összpontosít; a fiatal karmester hajlamos a gesztusai szépségét előtérbe helyezni, elfelejtve, hogy nem parádézni, hanem zenélni állt a dobogóra. A tapasztalat arra tanított, hogy jobban figyeljek, és keressem azt, ami a sorok között rejlik: a rejtett feszültségeket, a drámai lélegzetvételt és a frazeálás retorikáját. Ma már leginkább egy életteli és koherens zenei narratíva felépítése foglalkoztat.
Sokan az olasz stílus nagykövetének tartják. Mennyire fontos a felismerhető egyéni kézjegy, és mennyire kellene a karmesternek „láthatatlannak” maradnia a zeneszerző mögött?
Egy karmester sosem törölheti ki teljesen a személyiségét. Elsődleges felelősségünk azonban a zeneszerző szolgálata. Az egyéni stílusnak mindig a kottaszöveg mélyelemzéséből kell fakadnia, nem pedig abból a vágyból, hogy egy külső koncepciót erőltessünk a műre. A cél a hűség és az alkotói identitás közötti egyensúly megtalálása – ez sosem könnyű, de mindig elvárom magamtól.
2025-től három évadon át a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának tiszteletbeli karmestereként dolgozik. Hogyan kezdődött ez a kapcsolat?
Egy szimfonikus műsorra szóló meghívással indult, ahol azonnal lenyűgözött az együttes minősége, zenei kíváncsisága és a köztünk kialakuló nonverbális kommunikáció könnyedsége. Úgy tűnik, ez rájuk is mély benyomást tett, hiszen egyre intenzívebb együttműködések követték egymást. Ez vezetett az első karmesteri kinevezéshez, majd a mostani fejezethez, amelyet közös utunk természetes fejlődéseként élek meg.
Riccardo Frizza és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, Birmingham – forrás: MRME
Milyen speciális „kémia” működik ön és a zenekar között?
A szigor és a rugalmasság különleges ötvözete. Megvan a technikai fegyelem, de emellett nyitottak az interpretációs kockázatvállalásra is. A próbákon koncentráltan és kölcsönös bizalommal dolgozunk. Kiemelkedő koncerteket adtunk már együtt, a diadalmas egyesült királyságbeli turnénk pedig talán a legmeghatározóbb élmény volt kapcsolatunk elmélyítésében.
Lát még kiaknázatlan lehetőségeket a zenekarban a következő öt évben?
Minden együttesben vannak ilyenek. Tovább kell gazdagítanunk a hangszínpalettát – különösen a késő romantikus és a 20. századi repertoárban –, és erősítenünk kell a nemzetközi szinten is felismerhető, egyedi hangzást. Remélem, hogy ebben továbbra is segédkezhetek, bár a munka oroszlánrésze már az új főzeneigazgatóra vár.
Riccardo Frizza és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara – fotó: Vörös Attila
Milyen tervei vannak még a zenekarral ebben az évadban?
Folytatjuk Mahler-sorozatunkat a III. szimfóniával. Készülünk egy Schubertnek és a 19. század eleji Bécsnek szentelt műsorral, amelyet Rossini műveivel egészítünk ki. Előadjuk Liszt Christusát is – ezt szeretném felvételen is rögzíteni, emellett továbbra is műsoron tartok olyan olasz szerzőket, mint Respighi vagy Martucci.
Izgalmas projektek állnak előttünk.
Szerző: Ur Máté
Forrás: Papageno.hu