Ottorino Respighi: Róma kútjai
1. La fontana di Valle Giulia all’Alba. (Valle Giulia kútja hajnalban) Andante mosso.
2. La fontana del Tritone al mattino. (A Tritón-kút reggel) Vivo, Un poco meno allegretto, Più vivo gaiamente.
3. La fontana di Trevi al meriggio. (A Trevi-kút délben) Allegro moderato, Allegro vivace, Più vivace, Largamente, Calmo
4. La fontana di Villa Medici al tramonto. (A Villa Medici kútja alkonyatkor) Andante, Meno mosso, Andante come prima.

„A zeneszerző azokat az érzéseket és látványokat kívánta kifejezni, amelyeket Róma négy kútja keltett benne abban a napszakban, amikor jellegük a leginkább összhangban van a környező tájjal, és amikor szépségük a legékesebben szól a szemlélőhöz” – írta Respighi. Az 1916-ban befejezett darab tételeihez a zeneszerző szöveges magyarázatot mellékelt. (1.) A Valle Giulia kútja hajnalban. „A költemény első része, amelyet a Valle Giulia kútja ihletett, pásztori tájat juttat eszünkbe: birkanyájak vonulnak és vesznek bele a római hajnal friss és párás ködébe.” (2.) A Tritón-kút reggel. „A zenekar trillái felett váratlanul felhangzó kürtszó vezeti be a második részt, a Tritón-kutat. Olyan, mint egy örömteljes hívogató, amelyre csoportosan szaladnak össze a najádok és tritónok, a vízsugarak között táncolva, kergetőzve.” (3.) A Trevi-kút délben. „Ünnepélyes téma hangzik fel a zenekarban. Ez a Trevi-kút, fényes délben. Az ünnepélyes téma a fafúvókról a rezekre vándorol és győzelmes alakot ölt. Fanfárok zendülnek meg: a hullámok ragyogó felszínén Neptun szekere jelenik meg tengeri lovaktól vontatva, szirének és tritonok csapatától kísérve. A kíséret eltávolodik, miközben távolból még hallani a fanfárokat.” (4.) A Villa Medici kútja alkonyatkor. „A negyedik rész szomorú témával jelentkezik, amely csendes vízcsobogásból emelkedik ki. Ez a naplemente vágyakozás-teljes órája. A levegő telve van harangzúgással, madárcsicsergéssel, lombsusogással. Azután minden lassan megnyugszik az éjszaka csendjében.” A darabot 1921-ben Budapesten is bemutatták, „Róma hangulata plasztikus módon tükröződik vissza a szimfóniás költemény érdekes zenekari színeiben” – olvasható az egyik korabeli beszámolóban.

Giuseppe Martucci: 1. zongoraverseny, d-moll, op. 40
I. Allegro. Più mosso. Tempo I
II. Andante
III. Allegro. Più mosso. Tempo I

A zongoraművész, karmester és zeneszerző, Giuseppe Martucci (1856-1909) a 19. század végi olasz zene kivételes alkotója volt. Itáliai kortársaival szemben komponistaként soha nem érdeklődött az opera műfaja iránt, elkötelezett híve maradt a tiszta, hangszeres zenének, nem véletlenül nevezték őt az olasz Brahmsnak. Kiváló tanár volt, egyik legjelesebb növendéke, Ottorino Respighi úgy nyilatkozott róla, hogy ő az olasz zene megújhodásának atyja: „Az új, olasz zenei iskolát, mondhatni, Giuseppe Martucci alapította, akire én mindig megindultan gondolok.” Pályája kezdetén zongoraművészként aratott sikereket, odahaza éppúgy, mint külföldön. Játékát sokra becsülte Liszt Ferenc és Anton Rubinstein is. Zongoraművészi pályájából adódóan fiatalabb éveiben szinte kizárólag zongorára komponált. I. zongoraversenyét párizsi vendégszereplése időszakában, 1878-ban írta, bemutatójára egy évvel később, Nápolyban került sor. A kompozíció erőteljes, monumentalitásra törő szakaszai nem állnak messze Bruckner szimfonizmusától és Wagner drámaiságától, miközben a Martucci számára oly meghatározó 18. századi nápolyi gáláns csembalóstílus is megjelenik a darab stiláris palettáján.

Ottorino Respighi: Róma fenyői
1. I pini di Villa Borghese (A Villa Borghese fenyői) – Allegretto vivace
2. Pini presso una catacomba (Fenyőfák egy katakombánál) – Lento
3. I pini del Gianicolo (A Gianicolo fenyői) – Lento
4. I pini della Via Appia (Via Appia fenyői) – Tempo di marcia

Az örök városnak szentelt zenei trilógia, a Róma kútjai (1916), a Róma fenyői (1924) és a Római ünnepek (1928) Respighi stílusának leghatásosabb összefoglalása: az impresszionisztikus látás- és kifejezésmód, a színek iránt való különleges érzékenység, a hangszerelés ragyogó művészete e műveiben különösen hatásosan nyilvánul meg. Farkas Ferenc, aki az 1930-as évek legelején Respighi növendéke volt Rómában, így emlékezett. „A túlzást, a szélsőségeket nem szerette, távol állott tőle minden beteges, morbid vonás. A groteszk, a csúnya, a marcangoló szatíra iránt nem volt érzéke. Könnyen, könnyű kézzel alkotott (naponta sokszor húsz nagyzenekari partitúraoldal is kikerült a keze alól), az alkotás sohasem volt nála kínlódó gyötrelem, mindig életigenlő öröm, ám könnyen áradó invencióját választékos ízlésével, erős kritikával könyörtelenül ellenőrizte. Elméleteknek, mondvacsinált dogmáknak sohasem volt barátja. Sem a zenéről írottakat, sem a zenéről írókat nem szerette. A muzsikus zenéljen és ne beszéljen a zenéről, mondotta gyakran.”
A Róma fenyői című szimfonikus költemény egyes tételeinek témáját, hangulatát így magyarázta a zeneszerző. (1.) A Villa Borghese fenyői. „Gyermekek játszadoznak a Villa Borghese fenyvesében: körtáncot járnak, katonásdit és csatákat játszanak, akárcsak az alkonyi fecskék, megrészegülnek önnön lármájuktól, és elfutnak”. (2.) Fenyőfák egy katakombánál. „Íme, fenyők árnyéka egy katakomba bejárata körül; a mélyből fájdalmas zsoltár hangja száll fel, ünnepélyesen árad szét, mint egy himnusz, majd rejtelmesen elcsendesül.” (3.) A Gianicolo fenyői. „Reszketés lebben át a levegőn: a szelíd telihold fényében kibontakoznak a Gianicolo fenyői. Egy csalogány dalol.” (4.) A Via Appia fenyői. „Ködös hajnal a Via Appián. A tragikus tájat magányos fenyőfák őrzik. Homályosan, szünet nélkül, megszámlálhatatlan lépés zaja hallatszik. A költő képzeletében régi dicsőségek látomása tűnik fel: trombiták harsannak, és a nemrég felkelt nap ragyogásában egy konzul hadserege nyomul a Szent Úton a Capitolium diadalmas orma felé.”
Farkas Ferenc gyakran látogatta meg otthonában a mestert. A rózsalugasokkal körülvett ház egy pineaerdő közepén helyezkedett el, a komponista pedig a „Róma fenyői (Pini di Roma) című darabjáról Villa I Pini-nek nevezte el. Messze az örök város központjának zajától, itt élt és dolgozott, autóbusz, vagy villamos nem közelítette meg a magányos villát.” A Róma fenyői igen hamar, 1925-ben elhangzott Budapesten is, ráadásul a vezényléstől igen-igen tartózkodó Respighi ezúttal arra is vállalkozott, hogy a Filharmóniai Társaság élén felálljon a dirigensi pulpitusra. „Ottorino Respighi oly jelenség, amely ritka korunkban. Egyénisége mindent átfog. Tudós és költő egyszemélyben. Gyökerei múlt évszázadokba nyúlnak vissza. De tehetsége viruló fájának koronája itt zöldes, ragyog, illatozik virágba borultan korunkban. Ez a ízig-vérig mai zeneszerző a nagy olasz hagyományokból nőtt ki” – írta a koncertről az Esti Kurir.
Tóth Aladár a Pesti Naplóban így fogalmazott: „Respighi korunknak egyik legnagyobb hangszerelő művésze, s ha a hangszerelést, mint önálló, érzéki szépséget, elválasztjuk a mondanivaló költői tartalmától, ha tehát nem eszközt, hanem célt látunk benne, úgy talán ő a legnagyobb hangszerelő. Respighi gazdag zenekari palettája igazi olasz nemzeti érték. Általa kapcsolódik a legnagyobb olasz művészethez, a festészethez, melyben a színek érzéki szépsége, a legmélyebb költői tartalmak mellett is primer érték volt. Színfantáziája bámulatosan gazdag skálát ölel fel. A rikító, éles hanghatásoknak és a pasztellszerű tónusoknak egyaránt tökéletes mestere. És ami a fő: sohasem brutális. Nemes ércek villódznak, puha bársonyok, fényes selymek kápráznak itt szemünk előtt.”

Ottorino Respighi: Római ünnepek
1. Circenses
2. Jubileum (Giubilio). Doloroso e stanco
3. Október ünnepe (L’Ottorbrata). Allegro gioioso
4. Vízkereszt (La Befana). Vivo

Az 1926 és 1928 között komponált mű négy tétele az ókori Róma ünnepeit eleveníti fel. A darab premierje New Yorkban, a Carnegie Hallban volt (1929), Arturo Toscanin vezényelt. A Római ünnepek a trilógia leghosszabb, legösszetettebb darabja és stiláris szempontból is igen sokrétű, Debussy, Ravel hatását éppúgy visszatükrözi, mint Stravinskyét vagy Bartókét. Respighi szöveges programot írta a darabhoz: (1.) Circenses. „Az ég felhős a Circus Maximus felett, de a nép ünnepel: Ave Nero! Kinyílnak a vaskapuk, ájtatos ének hallatszik és a vadállatok üvöltése. A hullámzó tömeg megreszket: a mártírok éneke azonban győzedelmesen tovább zeng, majd elhal a sokaságban.” (2.) Jubileum (Giubilio). „Imádkozó zarándokok vonulnak a hosszú úton. Végül a Monte Mario tetejéről az égő szemek és szomjas lelkek elé tárul a szent város: Róma! Örvendező himnusz hangzik fel, amelyre valamennyi templom harangjai felelnek.” (3.) Október ünnepe (L’Ottorbrata). „Október ünnepe a szőlőtövekkel koszorúzott római kastélyokban: a vadászok távoli kiáltásai, a lovak csilingelő szerszámai, szerelmi dalok. A szelíd esti levegőben romantikus szerenád hangja reszket.” (4.) Vízkereszt (La Befana). „Vízkereszt éjszakája a Piazza Navonán. Jellegzetes trombita-ritmus lesz úrrá a hatalmas lármán: a hullámzó zajban itt-ott felhangzik egy-egy parasztdal, saltarello-töredék, egy kintorna hangja, egy kikiáltó hívogatója, egy részeg durva nótája és a büszke refrén, amelyből a nép lelke szól: Utat nekünk, rómaiak vagyunk!”

Federico Colli és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Május 10., 19:00
Müpa
JEGYEK