Szenvedés és öröm, gyarlóság és tisztaság, rútság és szépség együtt vannak jelen életünk szentségében. E gondolatok inspirálták a szeptember 22-i koncertet, melyen két zenei korszak alkotásait állítjuk párokba. Ellentétes érzelmi állapotokat festenek elénk a művek szakrális szövegei. A reneszánsz kor motettáinak kiegyensúlyozott, letisztult nyelvezete kontrasztál a 21. század erősen emocionális stílusával. A műsorban szereplő kortárs kompozíciók mindegyikében érezzük a tudatos, direkt vagy finom utalást, áthallást a reneszánsz zene különböző stílusjegyeire.
Orlandus Lassus 1566-ban nagyívű, háromrészes motettát komponált Savonarola híres meditációjának szövegére, melyet szerzetes-prédikátor az 51. zsoltár nyomán vetett papírra a börtönben, mártírhalála előtt. A megrázó önvallomás a megkínzott test, a kétségbeesett lélek Istenhez forduló végső könyörgése, amit Lassus a stílus engedte keretek közt, a hatszólamú imitáció gazdag tónusaival és a „versus-chorus” szerkezet váltakozásaival tesz személyessé.
Ezt követi James MacMillan, korunk egyik legismertebb angol vokális szerzőjének 2009-ben komponált Misereréje, mely a teljes 51. zsoltárt feldolgozza. Tisztelegve a reneszánsz előd, Allegri mesterműve előtt, MacMillan is az abban szereplő zsoltárdallamot használja és ötvözi azt saját dallam- és harmóniavilágával. A szövegben rejlő drámaiság itt már extatikus erővel csúcsosodik ki, majd lassú megnyugvással oldódik föl a recitativ részekben, végül a szólóhangok egyszerűségén át jut el a felemelő, halk végkicsengésig.
A következő páros első darabja Henry Purcell temetési anthemje. A szintén három részes formában feldolgozott szertartásszöveg Jób könyvének 14–16. sorával kezdődik. A méltósággal és megingathatatlan hitben viselt szenvedés bibliai alakjának megidézése ünnepélyes, komor hangnemben, lassú imitációs szakaszok és méltóságteljes homofon részek váltakozásában jelenik meg.
Purcell különös disszonanciái és formai építkezése már a szöveg tartalmi kifejezésére is törekszik. Megindító példa erre a „Hear my prayer, O Lord” kezdetű motetta is, melyben a nyolcszólamú építkezést Purcell a katartikus végpontig fokozza, hogy végül megérkezzen egy üres C–G kvint zárlatra. Ezt a formát követi ennek a műnek kortárs adaptációja is, melyet a nemrég elhunyt, kiváló svéd zeneszerző Svan David Sandström komponált 1986-ban. A darab első része megegyezik a Purcell-mű eredeti anyagával, majd a csúcspont felé közeledve egyre inkább szétesnek a dallamok, egyre kétségbeesett kiáltássá fokozódik a folyamat, ahol már a c-moll skála minden hangja egyetlen akkordban szólal meg, majd magányos, elcsukló sóhajokon keresztül lassan elcsendesedik és – miként Purcellnél – kitisztul a végső, reménytelibb C dúrra.
Ezután a megrázó erejű mű után az élet tragikumából és drámaiságából az élet szépsége és líraisága felé fordulunk. Az emberi szerelem/isteni szeretet allegóriájának, az Énekek Éneke költői sorainak három feldolgozása következik. A párhuzamok jegyében ezúttal két korszak zeneszerzőjének névhasonlóságával is eljátszottunk. Sebastian de Vivanco, a 16. században élt spanyol szerző motettáját állítjuk párba Bernat Vivancos, szintén spanyol, de kortárs komponista kórusművével. Míg a reneszánsz darab hangvétele egyértelműen az Isten iránti szeretet zenei megfogalmazása, addig a kortárs adaptáció kifejezetten egy nő (szoprán) és egy férfi (tenor) szerelmének megrajzolása. Mindez magából a szerkezetből is jól érzékelhető, de a műnek további érdekességei is vannak, melyek utalnak régi korok zenei eszközeire. A darab modális harmóniavilága keveredik az akusztikus és egészhangú skálák légies hangzásával. A dallamok díszítettsége bizánci és tradicionális énekmódokat idéz. A műnek hat szólistára írott verziójában negyedhangos fordulatokat is előír a szerző, ami a kórus változatban nem kivitelezhető, ám a szintén egzotikus hangzáselemként használt felhangéneklési technikákat ebben az előadásban is meg tudjuk valósítani.
Mindezek az elemek különlegesen érzékennyé és líraivá teszik ezt a művet, melyben a „Nigra sunt” és „Pulcra est” kezdetű sorok tudatosan keverednek. A harmadik darab ebben a témakörben Csemiczky Miklós 1999-ben komponált Vox dilecti mei című nyolcszólamú motettája. Az őszinte rajongást és gondtalan életörömöt sugárzó mű lendületes rondója a reneszánsz táncok frissességét idézi. Ezzel a finom ízléssel megalkotott remekművel tisztelgünk a tavaly elhunyt kiváló zeneszerző, nagyszerű ember és barát emléke előtt.
Az est befejezéseként pedig egy ősbemutató részesei lehetünk. Szabó Barna erre az alkalomra és volt tanára Csamiczky Miklós emlékére komponálta az Et super nivem dealbabor (És fehérebb leszek a hónál) kezdetű művét. A szöveg a „Misereréből” származik, ami így szép keretet ad a koncertnek. A fehér hó metaforája a halott test fehérségének, a lélek tisztaságának, a megbékélt nyugalom örökkévalóságának.
Szabó Sipos Máté
**
Áthallások
2026. Szeptember 22., 20:00
Mátyás-templom
JEGYEK