Joseph Haydn: G-dúr divertimento (Cassation), Hob. II:2
Haydn 1761-ben, huszonkilenc éves korában lett az Esterházy hercegi zenekar másodkarmestere. Hallatlanul termékeny és zenetörténeti jelentőségű évtizedek előtt állt, az utókor pedig hajlamos e nevezetes évet a haydni pálya kezdőpontjának tekinteni. A rendkívül szellemes, sokféle színt és hangvételt felvillantó G-dúr divertimento egy fiatal zeneszerző remeklése, csodálatos példája annak, hogy mire volt képes Haydn már a hercegi szolgálat kezdete előtt.
Wolfgang Amadeus Mozart: A-dúr zongoraverseny, K 488
Mozart (1756-1791) tökéletesen játszott hegedűn és brácsán, valamint zongorán, illetve mindenféle billentyűs hangszeren. Az 1770-es években, a salzburgi hercegérseki szolgálatban elsősorban hegedűsként tette önmagát hasznossá, Bécsbe költözése (1781) után viszont a zongora vált a fő hangszerévé. Felismerte, hogy a leggyorsabban előadóművészként tud társadalmi és zenei kapcsolatokat építeni, legyen szó magántanítványokról, mecénásokról vagy zeneműkereskedőkről. A feljegyzések szerint 1783-ban például huszonkét alkalommal lépett fel nyilvános és főúri házi hangversenyeken. Önálló, bérleti esteket, úgynevezett „akadémiákat” is rendezett; ezeken kivétel nélkül saját műveit szólaltatta meg, énekesek és zenekar közreműködésével. Az 1780-as évek derekán tehát a zongoraművész Mozart Bécs legkedveltebb zenei árucikkévé vált. 1782 és 1786 között a bécsi koncertekre nem kevesebb, mint tizenöt zongoraversenyt komponált. Ezekre a darabokra tökéletesen illik a mozarti leírás: „Komponálásukkor az a cél vezetett, hogy briliáns voltuk ellenére se legyenek üresek, hogy a szakértőt s a műkedvelőt egyaránt kielégítsék, egyszóval hogy mindenki megtalálja bennük azt, amit keresett.” Az A-dúr versenymű első tétele (Allegro) a szonátaelvet követi, Mozart gyakorlatához híven az expozíció előbb a szólista közreműködése nélkül hangzik el. A kompozíció talán legemlékezetesebb tétele a fisz-moll Andante, Mozart egyik legpanaszosabb, legfátyolosabb kompozíciója, melyet csak egy olyan pezsgő finálé képes ellensúlyozni, mint a zárásként felcsendülő Allegro assai.
Wolfgang Amadeus Mozart: C-dúr szimfónia, „Jupiter”, K 551
Mozart sajátkezű műjegyzéke 1788. augusztus 10-i keltezéssel jelzi a C-dúr szimfónia elkészülésének időpontját. Három szimfóniát írt ezen a nyáron: az Esz-dúrt, a g-mollt és a C-dúrt – életművének három utolsó ilyen műfajú darabját. Nem pontosan tisztázott, hogy e három szimfónia után miért nem komponált újabbakat, ahogy az sem, hogy e három milyen alkalomra készült. Valószínűnek látszik, hogy Mozart egy tervezett hangversenysorozat vagy önálló szerzői est (akadémia) céljára írta. A Jupiter-szimfónia legnevezetesebb tétele a virtuóz kontrapunktikus technikájú finálé. A 19. században elterjedt elnevezés – szimfónia a zárófúgával – is erre a tételre terelte a figyelmet. A négy hanggal induló téma Mozart kedvelt és gyakran feldolgozott motívuma, azonos egy gregorián Magnificat-dallam kezdetével. A témafej az 1774 és 1776 között írt salzburgi egyházi műveiben többször is felbukkant. Ez a téma már akkor is könnyen alkalmazkodott az ellenpontos komponálás követelményeihez. Ám Mozart a tétel további anyagait (a szonátaforma szerint az átvezetés témáit és a melléktémát) is kontapunktikus technikával fejleszti. A mesteri szövedék csúcspontjaként, a tétel kódájában a négy téma azonos időben szólal meg. Feltehető, hogy a „Jupiter-szimfónia” elnevezést a Londonban élő német vállalkozó, Haydn „londoni” szimfóniáinak megrendelője, Johann Peter Salomon találta ki és terjesztette el.
**
Haydn és Mozart
2026. október 13., 19:30
Zeneakadémia
JEGYEK
fotó: Ránki Dezső
írta: Molnár Szabolcs zenetörténész