Alexander Borodin: II. szimfónia
A szimfóniát a vegyészként is tevékeny Alexander Borodin (1833-1887) – hosszabb-rövidebb megszakításokkal – 1869 és 1876 között írta, ugyanebben az időben dolgozott két színpadi művén, az Igor hercegen és a Mladán is. A szimfónia dallamvilága sok tekintetben rokon ezekkel a darabokkal, a hangzás ugyanakkor igen újszerű. Amikor a szerző weimari látogatásakor megmutatta a szimfóniát Lisztnek, a mester arra bíztatta, hogy semmit se változtasson a darabon: „nem kell félned az eredetiségtől. Ne hallgass azokra, akik eltérítenek a saját utadról. Annak ellenére, hogy nincs semmi új a nap alatt, ez a szimfónia teljesen új. Senki sem csinált még ehhez hasonlót.”
Rimszkij-Korszakov nagyon érzékletesen írta le a természettudósként igen aktív Borodint a 2. szimfónia komponálásának időszakában. A zeneszerző lakásához tartozott egy laboratórium, ahol – Rimszkij-Korszakov szerint – „Borodin egy cső segítségével színtelen gázt vezetett át az egyik edényből a másikba, a semmit áramoltatta az ürességbe. Aztán visszament a szobájába, folytatta a beszélgetést vagy épp zenélni kezdett. De aztán hirtelen felpattant, visszaviharzott a laboratóriumba, hogy megnézze, nem égett-e el vagy forrott ki valami, miközben furcsa hangokkal zengte tele a folyosót.”
Borodin, szemben közeli kollégáival, például Muszorgszkijjal, igen kedvelte a régebbi korok formáit – Haydn vagy Beethoven szonátaformájú tételeit –, illetve technikáit: Bach fúgáit igen sokra tartotta és nem értett egyet azokkal, akik valamiféle vaskalapos, poros dolognak tekintették az ellenpont művészetét. Ugyanakkor Borodin nem követte szolgai módon a régi mintákat, a 2. szimfónia első tétele például a szonáta-elv egyik legkreatívabb megvalósítása, de már maga a tematikus anyag is egyszerre személyes és hallatlanul talányos. Egyik elemzője szerint annyira jellemző e dallamtípus Borodinra, hogy már-már aláírás-szerűen (vagy önarcképként) utal a szerző jelenlétére. Az első tétel lírai második témája nemcsak itt, hanem az egész szimfóniában fontos dramaturgiai szerepet tölt be, könnyen felismerhető a scherzo triójában, és távoli visszhangja a fináléban is hallható.
A scherzo tétel elragadóan szeszélyes, a harmadik tétel (Andante) pedig Borodin egyik legnyugodtabb, legkiegyensúlyozottabb dallamával kezdődik, mely a folytatásban a változatos hangszerelésnek köszönhetően újabb és újabb árnyalatokkal gazdagodik. A finálé egy újabb szonátatétel, talán még szabadabb, mint az első.
Nyikolaj Rimszkij-Korszakov: Seherezádé, op. 35
A Seherezádét a zeneszerző vezénylete mellett, 1888-ban mutatták be. A szentpétervári premier után a kompozíció hamar népszerűvé vált. A négytételes, Az Ezeregyéjszaka meséinek fantáziavilágát merész hangszerelési színekkel festő kompozíció a fiatal orosz zeneszerző generáció – például Stravinsky és Prokofjev – számára fontos tájékozódási pontot jelentett. Stravinsky első nagy nemzetközi sikere, a Tűzmadár melódiái, pazarlóan színes hangszerelése sok-sok szálon kapcsolódott Rimszkij-Korszakov (1844–1908) stílusához. S hogy a fiatal zeneszerzőben a párizsi publikum az orosz tradíció folytatását látta, abban az is közrejátszhatott, hogy a Seherezádé Franciaországban egy balettelőadás révén vált igazán ismertté. Három héttel a Tűzmadár történelmi jelentőségű párizsi bemutatója előtt, Mihail Fokin koreográfiájával az Orosz Balett mutatta be a darab táncváltozatát.
A színes képeskönyvhöz hasonlítható szimfonikus szvitet hallgatva négy epizód elevenedik meg Seherezádé történeteiből. A kompozíció igen erős vizuális asszociációkat kelt, ugyanakkor a zeneszerző egy alkalommal úgy nyilatkozott, hogy nem a történetmesélés volt az elsődleges célja: „Már maga a komponálás folyamata is egy képzeletbeli utazás volt, s szeretném hinni, hogy a hallgatókat szintén elragadja majd az utazás öröme.” Rimszkij-Korszakov partitúrája nagy, romantikus zenekart ír elő, a szokásos hangszercsoportok mellett ütőhangszerekkel, hárfával, és meghatározó szerepet játszik a szólóhegedű, mely a címszereplőt, Seherezádét személyesíti meg. A mesék további alakjait is jellegzetes hangszerek és hangszercsoportok jelenítik meg: a szultán, Sahriár képét elsősorban a mély harsonák és a tuba festik meg; Szindbád hajója a csellók által megrajzolt hangzatfelbontás-hullámokon siklik; Kalender herceget a fagott mutatja be, a szerelmeseket pedig a két hegedűszólam szimbolizálja. A zeneszerző így foglalja össze a művét inspiráló történetet: „Szamarkand szultánja, Sahriár, abbéli meggyőződésében, hogy minden nő csalfa, megfogadta, hogy a nászéjszakát követően kivégezteti minden feleségét. Egyikük azonban, Seherezádé ötletes tervének köszönhetően megmenekült: a szeretkezés után ezeregy éjszakán át különböző történetek mesélésével kötötte le a szultán figyelmét. Sahriár szultánt rabul ejtették az éjszaka során hallott elbeszélések, ezért mindig elhalasztotta Seherezádé kivégzését, mígnem végül lemondott kegyetlen fogadalmáról.”
**
Borodin és Rimszkij-Korszakov
2026. október 29., 19:30
Zeneakadémia
JEGYEK
Fotó: Hontvári Gábor ©Mekli Zoltán
írta: Molnár Szabolcs zenetörténész