A Magyar Rádió Művészeti Együttesei több mint 40 koncertet adnak a 2026-2027-es évadban. Ezek közül ajánl ötöt Fazekas Gergely zenetörténész, az MRME új művészeti vezetője. Kortárs és klasszikus művek, orosz, német, magyar, francia és amerikai szerzők, harangszó, rapszódiák, élet, halál, megdicsőülés és a reflektorfénybe lépő szaxofon a hangversenyek programjában.
Harangok
A harangok és rokonaik (kolompok, csengettyűk és hasonlók) az emberi civilizáció kezdete óta fontos és különleges részét képezik a mindennapoknak. Szolgálnak jelzésre, használhatók hangszerként, az általuk keltett hangok jelentése pedig alkalomról alkalomra változhat. Jelezhetnek esküvőt, jelezhetnek temetést, félre lehet verni a harangot vész esetén, kongatásuk akár a transzcendens világgal való kapcsolattartásnak is fontos eszköze lehet. A nyugati művészi zene története tele van harangokkal, kolompokkal és csengettyűkkel, de konkrétan a harangokról viszonylag kevés mű szól. Közéjük tartozik Szergej Rahmanyinov 1913-ban komponált kantátája, amelyet a zeneszerző a legjobb művei között tartott számon (méltán). Kórus, zenekar és három szólista közreműködésével négy nagyszabású tételben a születéstől a halálig az élet teljességét foglalja össze Rahmanyinov. Az első tétel a születés zenéje – Mahler köszön vissza szinte minden frázisban és hangzásban –, a második tétel az esküvőé, vagyis a szerelemé – nehéz nem hallani benne Wagner Trisztánjának elementáris hatását –, a harmadik a félrehúzott harangok révén a félelemről és szorongásról szól, a megrázóan szép, lassú zárótétel, Rahmanyinov legszebb zenéinek egyike pedig a halált énekli meg: a megnyugtató érzést, hogy az élet azért szép, mert egyszer mindenképpen véget ér. A művet Héja Domonkos vezényli szeptember 30-án a Müpában, Molnár Ágnes (szoprán), Horváth István (tenor), Avtandil Kaspeli (basszus) közreműködésével.
Ránki Dezső – fotó: Felvégi AndreaFenséges derű
Bár 2026. januárjában volt Mozart születésének 270. évfordulója, túlzás volna állítani, hogy Mozart-évet ünnepel a zenei világ. A klasszikus zenében persze nem kell évforduló a „salzburgi csodához”, ahogy apja, Leopold nevezte. Minden év Mozart-év. És minden Mozart-koncert ünnep. Ha megkérdeznének, hogy Mozart 27 zongoraversenye közül melyik a kedvencem, nehezen tudnék választ adni rá, elterelő hadműveletként ehelyett biztosan zenetörténeti előadásba fognék arról, hogy a zongoraverseny műfaja volt Mozart számára a legfontosabb, amelyben egyszerre mutatkozhatott meg előadóként és zeneszerzőként, amelyben a szigorú formai felépítés, az elbűvölő dallamosság és a virtuóz hangszeres játék tökéletes összhangját teremthette meg. Sőt, rejtett operákat komponálhatott: hiszen a zongora végső soron „énekes szólistaként” működik, történeteket mesél. Ha az okoskodásomat befejezvén továbbra is fennállna a kérdés, hogy mégis, melyik Mozart-zongoraverseny a kedvencem, lehet, hogy a K. 488-as A-dúr zongoraversenyt mondanám: a nyitó és a zárótétel derűje varázslatos foglalatát adja minden idők legmegrázóbb, legszomorúbb lassútételének. Abban azonban biztos vagyok, hogy amikor 2026. október 13-án a Zeneakadémia Nagytermében Ránki Dezső előadásában hallgatom majd a művet, ez a mű lesz a kedvencem. Az pedig csak a hab a tortán, hogy a szünet után Kovács János vezényletével a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekar eljátssza a Jupiter-szimfóniát is: a darabot, amelyben Johann Sebastian Bach szelleme eggyé válik Mozart szellemével.
Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara – fotó: Vörös AttilaAnyának lenni
Anyának lenni nehéz. Akár ez is lehetne a mottója az MRME 2027. január 20-i koncertjének. A nyitó szám a fiatal Arnold Schönberg hiperromantikus műve, az 1899-ben komponált A megdicsőült éj lesz, amely hangszeres darab ugyan, valójában azonban egy vers egészen konkrét megzenésítése. A sűrű polifóniában mozgó, káprázatosan sűrű harmóniai szövetet létrehozó vonós szólamok mögött Richard Dehmel azonos című versének története rejlik. Egy fiatal nő és szerelme a holdfényes erdőben sétálnak, s a nő megvallja szerelmének, hogy gyermeket vár: „Jobban akartam élni, szebben, / hogy tudhassam anya, vagyok. / hogy életemnek célja van, / s hagytam, borzadva, botoran, / hogy idegen férfi öleljen.” (Keresztury Dezső fordítása) A komor d-mollban induló darab a végére fényes D-dúrra vált, egyértelműen jelezve, hogy a férfi elfogadta a nőt, elfogadta a sorsát, hogy a szerelem mindennél erősebb. Hogy anyának lenni, szélsőséges esetben, rendkívül nehéz, erről szól a Stabat mater című középkori himnusz szövege: a gyermekét sirató Szűz Máriáról. A vers rengeteg megzenésítést kapott a zenetörténet folyamán, a 20. századi verziók közül az idős Dohnányi Ernőé a legszebbek egyike. A zenetörténet alakulásával nem törődő Dohnányi ifjúkorának romantikus zenei nyelvét használja az 1953-ban befejezett műben, s a darabot a belenyugvás, az elfogadás érzete hatja át. Zenei különlegessége, hogy gyerekkart és női kart használ (Dohnányi eredetileg kettős fiúkarra gondolt), s ez az angyali hangzás különösen megrázóvá teszi a művet. A Héja Domonkos által vezényelt koncert második felében aztán túllépünk az anyaság témáján, már nem arról lesz szó, hogy anyának lenni nehéz, hanem arról, hogy mit jelent embernek lenni. Richard Strauss szimfonikus költeménye, a Halál és megdicsőülés erre definitív választ nem ad persze, de teret kínál arra, hogy végiggondoljuk a kérdést.
Seleljo Erzsébet – fotó: Raffay ZsófiFókusz
Felmerül az emberben olykor, hogy mi értelme van egy szimfonikus zenekarnak. Ha egyetlen hegedűn, egyetlen csellón csodálatos zenéket lehet létrehozni, ugyan mi szükség közel száz hangszeres közös munkájára? Sokféle választ lehet adni erre a kérdésre, az egyik, biztosan az, hogy a szimfonikus zenekarban rejlő hangszín és kifejezési lehetőségek semmivel sem összehasonlíthatók. Ha pedig valaki szereti a gazdagon hangszerelt, zenekari színekben tobzódó szimfonikus műveket, annak Debussyt, Ravelt és a fiatal Stravinskyt érdemes hallgatnia. Vagy éppen Eötvös Pétert (1944–1924), a nemrégiben elhunyt legendás zeneszerzőt és karmestert, akinél kevesen ismerték jobban a szimfonikus hangszerelésben rejlő lehetőségeket. Talán csak Debussy, Ravel és Stravinsky. Ez a négy szerző szerepel a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának 2027. március 2-i koncertjén, amelynek főszereplője a zenekar mellett a szaxofon lesz. Debussy szaxofonrapszódiája mellett ugyanis Seleljo Erzsébet szólójával elhangzik, mégpedig Magyarországon második alkalommal, Eötvös Péter Focus című szaxofonversenye. Eötvös számára az inspirációt a legnagyobb jazz-szaxofonosok adták (Gerry Mulligan, Stan Getz, Sonny Rollins), de a zene persze nem vegytiszta jazz. Vegytiszta Eötvös, mégpedig a leginkább magával ragadó, legközérthetőbb Eötvös. „A FOCUS című darabom ötlete a filmkamerák világából ered – nyilatkozta a zeneszerző –. A filmeken is látjuk, ahogy a kamera ráfókuszál valakire, vagy valamire. Az én művemben is van egy »background«, a zenekar és egy »premier plan«, a szólista. A darab folyamán azt halljuk, ahogy a »hang-kamera« lassú mozgással hol az egyikre, hol a másikra fókuszál.” A mű magyarországi bemutatójára 2024. március 24-én került sor, egy nappal Eötvös Péter halála előtt. A szólista, Selejlo Erzsébet volt az utolsó művész, aki a megelőző hetekben még személyesen dolgozhatott együtt a zeneszerzővel.
Philip Glass – fotó: Danny ClinchMaximalizmus
2027-ben ünnepli 90. születésnapját a legnépszerűbb amerikai zeneszerzők közé tartozó Philip Glass, akit hagyományosan a „minimalisták” közé szokás sorolni, mivel darabjai apró zenei motívumok folyamatos ismétlődéséből épülnek fel. Az amerikai zenetörténész, Richard Taruskin hívja fel azonban a figyelmet arra, hogy amikor az amerikai minimalisták, Glass mellett például Steve Reich, elkezdték írni ezeket a rövid zenei gondolatokra épülő, intenzíven lüktető darabokat a hatvanas évek végén, a kortárs zene épp a rendkívül bonyolult, hiperérzékeny, rövid tételekből álló művek bűvkörében élt. A minimalisták ezzel szemben nagyszabású hangzásban, és hosszú kompozíciókban gondolkoztak, vagyis jobban illene rájuk a „maximalista” címke. Philip Glass 1999-ben bemutatott 5. szimfóniájára feltétlenül. A mű több mint másfél órás, hatalmas zenekart, kórust, énekes szólistákat és gyerekkart alkalmaz, a legkülönfélébb bölcseleti hagyományokból merítő szövegkönyv pedig eredetileg görög, héber, szanszkrit, arab, kínai, japán filozófiai szövegeket használ angolra fordítva. A témájánál maximalistábbat pedig elképzelni is nehéz: a szimfónia a világmindenségről szól a teremtéstől az utolsó ítéletig. Glass zenéje lassan, hömpölyögve halad előre, s ha az ember érzése az, hogy mindig ugyanazt hallja, akkor tökéletesen megértette a szerzői szándékot. Hiszen a zenének, az ember életének és az emberiség történetének is a folyamatos ismétlődés adja a lényegét. Hogy a visszatérő elemek egyszerre ismerősek, és mégis mindig újak. Nincs új a Nap alatt. Csodálatos példát kínál erre, hogy 2027. március 20-án a Vajda Gergely pálcája alatt a Müpa színpadát zsúfolásig töltő előadóapparátusnak része lesz a Magyar Rádió Gyermekkórusa is, amely 1999-ben a salzburgi ősbemutatón Dennis Russel Davis vezetésével énekelt. Persze tudjuk, ez a kórus nem ugyanaz, hiszen akik 1999-ben benne énekeltek, ma már felnőttek, sőt talán a gyerekeik énekelnek a mostani kórusban. És mégis, ez kórus ugyanaz a Gyermekkórus. Hiszen az ismétlődés sohasem puszta ismétlődés: ha egy zenei motívum, másodszor, harmadszor, negyedszer hangzik el, mindig új lesz, és mégis mindig ugyanaz marad.
További információ a 2026-27-es évad koncertjeiről elérhető a www.radiomusic.hu és az mrme.jegy.hu oldalakon, továbbá az MRME Facebook és Instagram felületein.
borító: Molnár Ágnes ©Veres Anita